Özv. Gervainé Szekeres Gizella 1979-2052

Szerető gyermek és testvér, ...

Anyja, Szekeres Józsefné, született Szabó Terézia nem sírt a temetésén. A kilencvenkét éves öregasszony sűrű fátyol mögött, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy legidősebb gyermekét is ragacsos földdel borítják be, és átadják maradványait az enyészetnek. Miután egyetlen fia, Károly, aki negyedikként és csak az ezredfordulóra volt hajlandó megfoganni Szekeresné addigra aszott méhében, az érte hozott áldozatokat, lemondásokat figyelemre sem méltatva, anyja rajongását elfelejtve, nővérei elszenvedett sérelmeire fittyet hányva, huszonegy évesen felakasztotta magát a második emeleti panellakásuk nagy szobájában, többé már semmi nem volt képes kimozdítani jéghideg nyugalmából. Amikor aznap belépett a szobába, tulajdonképpen nem is lepődött meg. Imádott fia békésen himbálózott a nyári kereszthuzatban, a tévében vetélkedő ment. A halott örökké békétlen arca dermesztő nyugalmat árasztott. Szekeresné akkor gyűlölte meg a halált, amiért csak az volt képes boldoggá tenni Károlyt, és akkor gyűlölte meg az életet is, amiért ilyen kegyetlenül kibabrált vele. Hiszen ki fogja gondját viselni ezután? A lányai már rég elköltöztek, Károly volt az egyetlen, akit maga mellett tudott tartani. Öregkorára maradjon egyedül? Hogy fog megélni abból a csekélyke nyugdíjából? Károly legalább a fizetését hazaadta, nem volt gondjuk semmire, kettejük pénzéből kényelmesen eléldegéltek. Most akkor mihez kezdjen? Költözzön Gizellához? Ő a legidősebb, az ő kötelessége lenne gondoskodni róla. Az önző Károly bezzeg ilyesmire nem gondolt! Eszébe se jutott az ő áldott édesanyja, így felakasztani magát a tulajdon otthonában! Szekeresné bosszankodva kikapcsolta a tévét, ne fogyassza fölöslegesen az áramot.

Gizellának azonban esze ágában sem volt magához venni áldott jó édesanyját. Készségesen felajánlott neki egy vadonatúj, remek felszereltségű, összkomfortos kis lakást egy budai nyugdíjas lakóparkban. Szekeresné hálátlannak és mihasznának nevezte lányát, amin Gizella nem csodálkozott, ez volt ugyanis a két leggyakoribb jelző, amivel odahaza illették. És akkor Szekeresné megint feltette az évtizedek óta nyüstölt, karcos, recsegő lemezt, amit Gizella újra és újra kénytelen volt meghallgatni, de bármit is hozzáfűzni már rég nem volt ereje. Mert Szekeresné legnagyobb fájdalma állítólag az volt, hogy Gizella, miután betöltötte a tizennyolcat, elköltözött otthonról, otthagyva anyját a két iskoláskorú húgával, meg az örökké betegeskedő, gyenge szívű apjával. Mert micsoda hálátlanság ez azok után, amit a család Gizelláért tett. Amikor Szekeresné a történetben ideáig jutott, Gizella fejében egymást kezdték érni a családi jótettek emlékképei. Anyja fagyos, szeretet nélküli tekintete, az állandó szemrehányások, amiért lánynak mert születni, mert így ugyan hogyan fogja eltartani a szüleit, ha azok már öregek és betegek lesznek? Az iskolai eredményei közönyös nyugtázása, akkor is, amikor osztályelső lett, három egymást követő évben, kamaszos tervei és álmai lemészárlása, amikor a tanári kar egyöntetű és írásos javaslata ellenére sem mehetett a Fazekasba, pedig már az előfelvételi eredményei alapján is bekerült volna, helyette ruhaipari szakközépbe íratták, amit mindvégig utált és kettesekkel csinált végig, de kell a szakma, az hoz pénzt, mondták a bölcs szülők. És ő el is ment dolgozni, tizenkét órás műszakokban varrta a konfekció öltönyöket Kispesten, és a varrógép zakatolása közben, mint aki egy idegen bolygóra tévedt, próbálta megfejteni, hogy hol tévesztette el ennyire a repülési irányt.

Eközben két húga, Mária és Erzsébet hosszú levelekben panaszkodtak gyötrelmes életükről és megváltásért esedeztek. Mária, a másodszülött, rendkívül együgyű volt, bár, a férfiszívek meghódításához ösztönös tehetséget örökölt egyik, a család által mélyen titkolt, nevét sem említő, megkoptatott emlékű felmenőjétől. Még Szekeresné sem lepődött hát meg azon, hogy Mária 2002-ben egy mindmáig ismeretlen apától fogant, egészséges gyermeknek adott életet, aki rögtön kivívta nagyanyja rokonszenvét azzal, hogy fiúnak született. Nem titkolt célja volt, hogy az akkor már kétéves Károllyal együtt, annak testvéreként nevelje fel a gyermeket. Mária néhány hónap után, karján a csecsemővel, sírva dörömbölt Gizella ajtaján és könyörgött, hogy fogadja be, de a kispesti garzon nem bírt volna el még két embert. Gizella azt javasolta húgának, ideiglenesen költözzön a szolnoki rokonokhoz, amíg a gyerek idősebb nem lesz, és Mária munkába nem tud állni, de húga a fővárosban is kilátástalannak és reménytelennek érezte a helyzetüket, a vidéki rokonokat pedig egyenesen megvetette. Hosszas tépelődés után Mária úgy határozott, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert néhány volt osztálytársa akkor készült munkát vállalni az Egyesült Királyságban, tehát nem lenne egyedül, másrészt pedig biztos, hogy a mindenre elszánt Szekeresné odáig nem szaladna utána, hogy hazarángassa. Gizella nem talált semmi kivetnivalót a tervben, minden megtakarított pénzét Mária kezébe nyomta és két nap múlva kikísérte a reptérre, anyjuk tudta és beleegyezése nélkül. Húga nem futott be ugyan hatalmas külföldi karriert, de azért talpra állt, és mire a fia iskolás lett, biztos hátérrel el tudta tartani mindkettőjüket. Soha nem tért haza, bár Gizellának rendszeresen írt 2025-ig, amikor is egy váratlan szívroham a halálát okozta. A temetést a fia intézte, aki nem tudott semmit a család többi tagjáról, így csak Gizellát értesítette egy közömbös dísztáviratban. Amikor Gizella átnyújtotta a lapot szeretett édesanyjának, az úri modorát teljesen levetkőzve olvasta lánya fejére annak minden vélt és valós bűnét, odáig merészkedve, hogy szegény Károly halálában is nyilván közre kellett, hogy működjön, az öngyilkosság biztosan nem magától jutott eszébe az ő szent fiának. Gizella erőtlen próbálkozással igyekezett emlékeztetni anyját, hogy Károly a kamaszkora kezdetén mutatott először személyiségzavarra utaló tüneteket, tizenhat volt, amikor megkezdték az állandó gyógyszerezését mániás depresszió diagnózissal. Szekeresné mindebből nem hallott meg semmit, csak sopánkodott, hogy az úristennek hála, hogy a drága jó férje nem érte meg a fia és Mária halálát, valamint legyen átkozott Gizella és minden ivadéka, amiért szétzúzta a családi harmóniát.

A harmónia szó hallatán Gizella hisztérikus nevetésben tört ki, miközben lelki szemei előtt felvillant édesapja tántorgó alakja, aki 2019-ben bekövetkezett haláláig analfabétára itta magát, mert nem volt képes feldolgozni ifjúkori baklövését, miszerint elvette a Szolnokon durva jelleméről hírhedt Szabó Károly, nyugalmazott alezredes egyetlen leányát, a Terit, akinek okos, szép arcát mégis elcsúfította az a haragos szeme: úgy nézett mindig, mint aki hadban áll az egész világgal, de legfőképpen a férfiakkal. Szekeres bízott abban, hogy ha elhagyják Szolnokot, Teri is boldogabb lesz, nem nyomasztja majd tovább a zord Szabó közelsége. A távolság azonban nem segített: a pokol egy darabját a szép Teri magával vitte új otthonába, türelmesen nevelgette, míg megerősödött és átvette az uralmat az egész család fölött. 2000-ben, amikor Károly végre megszületett, Gizella apja úgy döntött, ő most már minden kötelességét teljesítette, és soha többé nem volt hajlandó akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a feleségéért vagy a gyerekeiért. Az egy emelettel följebb lakó fiatal belgyógyász szomszédnál addig kuncsorgott, míg gyenge szervezetére hivatkozva sikerült leszázalékoltatnia magát, attól kezdve beköltözött Gizella rég üresen álló szobájába, vett magának egy Orion kistévét, és csak akkor dugta ki az orrát a vackából, ha a természet hívta, vagy ha elfogyott a kevert.   

Az akkor tizenkét éves Erzsébet felnőtteket meghazudtoló erővel állt anyja szolgálatába. Mivel azonban ő is csak egy lány volt, Szekeresné számára az lehetett csak az egyetlen értékelhető tette, ha szép csöndben vár, amíg nagykorú lesz, szerez magának egy férjet és békén hagyja végre, mert a lány gyerek az mindig csak nyűg. Erzsébet azonban jobban hasonlított édesanyjára, mint bárki gondolta volna, örökölt, békíthetetlen haragja túlnőtt mindkettőjükön, és dacos, gyűlölettel teli odaadással szolgált tovább. Várt a maga idejére. Amikor tudomást szerzett Mária megmeneküléséről, ő is felhagyott a szolgaléttel. A középiskolában minden szabad percét a végzősök folyosóján lófrálva töltötte, tisztogatta a terráriumot, hordta a leveleket a tanáriba, amit a féllábú portás igen nagyra értékelt. Hamarosan csatlakozott egy anarchista érzületű kis csoporthoz, akik eldugott, sötét helyekre jártak duhajkodni szombat éjjelenként, füvet szívtak és orrcseppel itták a vodkájukat, majd levezetésként hajnalban megrugdosták az útjukba kerülő hajléktalanokat. Gizella egyszer késő este, a kispesti metróállomáson talált rá Erzsébetre, egy oszlopnak támaszkodva éppen telehányt egy kukát, a körülötte álló barátai pedig önfeledten nevettek rajta. Gizella megragadta, és akkora pofont kevert le neki, hogy nekizuhant a jegyárusító fülkének és felrepedt a szája. Hazacipelte részeg húgát, és addig engedte rá a hideg vizet, amíg ki nem tisztult a feje. Érettségiig együtt laktak a kis garzonban, Gizella fáradhatatlanul igyekezett kinevelni a lányból az anyai ágról hozott átkot. Erzsébet végül a Debreceni Egyetem hallgatója lett, Gizella maga segített albérletet és lakótársakat találni neki, a két nyugodt és kedves, filozófia és teológia szakos lány az egyetemi évek végéig hű barátai maradtak Erzsébetnek, aki 2011-ben szerzett diplomát, majd a mikepércsi iskola tanára, később igazgató helyettese lett. Édesanyját sosem látogatta, Gizellát viszont rendszeresen felkereste férjével és lányaival. Gizella mellette volt akkor is, amikor hatvanegy éves korában – megfelelő donor híján – legyőzte a veseelégtelenség.

hűséges feleség, …

Hűséges volt, nem vitás. Bár szerelmes sosem. Gervai György műszakvezető volt a kispesti ruhagyárban, és azóta udvarolt Gizellának, amióta az először ült le a varrógép elé.  Gizella okos volt és megközelíthetetlen. Míg a kis kolleginái kezüket-lábukat törték volna egy Gervaival közösen eltöltött ebédszünetért, addig Gizella csak ült egyedül a menzán és olvasott, a férfi egyre hevesebb próbálkozásait egyre hűvösebb elutasítással jutalmazva. Gervai azonban nem adta fel. Taktikát váltott, és elcsépelt szavak, meg randevúra invitálás helyett egy hétfő reggel egy kortárs amerikai novellisták műveiből összeállított könyvet tett Gizella varrógépe mellé. Ceruzával csak annyit írt bele: Várok, ameddig kell. G. Gy. Gizella nem tudta leplezni örömét a romantikus gesztus láttán, de ennél többre nem volt hajlandó. Továbbra sem engedte közelebb Gervait, így hát az minden héten újabb és újabb, ritkábbnál ritkább könyvekkel ajándékozta meg választottját. Gizella nehezen állt ellen, de Erzsébet életének elrendezése jó kifogásként szolgált a kitartó lovag ostromainak visszaverésére. Amikor azonban Erzsébet elköltözött, Gizella rájött, hogy senkije sem maradt. Egyedül a hős Gervai, aki múlhatatlan szerelemmel várna rá az idők végezetéig. 2007-ben házasodtak össze, Gervai szülővárosában, csendes, meghitt ünnepléssel. Szekeresék távol maradtak mindannyian, és ezt Gizella egy cseppet sem bánta.

Életük nyugodt és békés volt: Gervai egy darabig lángoló szerelemmel vette körül feleségét, Gizella pedig csendes tisztelettel mondott köszönetet ezért. Miután egy nemzetközi cég felvásárolta a ruhagyárat, hogy egy új, ruhaipari leányvállalatot hozzon létre belőle, Gervait először osztályvezetőnek léptették elő, majd hamarosan igazgatósági tag lett. Szakértelme és tapasztalata elengedhetetlen a vállalat vezetése szempontjából akkor is, ha iskolázottsága mutat némi hiányosságot, indokolta a vezérigazgató. Mert Gervai egyszerű szakmunkásként kezdett annak idején a ruhagyárban, nem volt diplomája, nem beszélt nyelveket. Alkalmazkodni és helyezkedni azonban remekül tudott, így halála pillanatáig, 2043 tavaszáig az igazgatótanács megbecsült tagja volt, bár döntési helyzeteket sosem vállalt fel, azt meghagyta a fiatal, ambíciózus, tanult kollégáknak.

Gizella sosem panaszkodott, pedig rettenetesen unatkozott. Gervai nem akarta, hogy dolgozzon, azt kérte tőle, viselje gondját gyönyörű házuknak és még gyönyörűbb gyermekeiknek, a többit pedig bízza rá. Gizella nem tiltakozott, lelkiismerete állandó furdalásának enyhülését remélte attól, ha férje kedvére tesz. Otthon maradt hát: ápolta a kertet, tisztán tartotta a házat, a család minden ügyét-baját kézben tartotta és koordinálta a családtagokat. Ügyes és okos asszony lett belőle, senkinek sem okozott csalódást. Gervaival karöltve, minden hónap harmadik vasárnapján meglátogatták Szekeresnét. Vittek húst, lisztet, cukrot, tisztítószert, gyümölcsöt, befőtteket. Károly halála után Gizella az összes többi vasárnap egyedül is elment anyjához, hogy ellenőrizze állapotát, kedélyét. Anyja láthatóan kicsattant az egészségtől, Gervai jóslata szerint megéli még a száztíz évet is. Szekeresné kedvelte Gervait. Humoros, vidám ember volt, akiről lepergett minden szitok. Gyakran mondogatta neki, nem érti, mit eszik Gizellán, ő ennél sokkal jobbat érdemelne. Gervai ilyenkor mindig kihúzta magát és halálos komolysággal kikérte magának a feleségére vonatkozó sértő megjegyzést, mert Gizellánál jobbat bizony nem találna sehol. Szekeresné erre általában gúnyosan felnevetett, és sosem lehetett tudni, min nevet: a szerelmes Gervain, aki pont az ő szerencsétlen lányába habarodott bele, vagy a fülig vörös Gizellán, aki még mindig olyan naiv volt, hogy férje minden szavát feltétel nélkül elhitte.

Gervai ugyanis csalta a feleségét, szünet nélkül, amikor csak tehette. Szekeresné pedig tudott erről, üresen maradt lakása ugyanis nem egyszer szolgált a titkos légyottok helyszínéül. Gervai sok pénzt fizetett anyósa hallgatásáért, aki sosem szégyellt újabb és újabb összegeket követelni, majd a hónap harmadik vasárnapján ártatlanul megörülni a viszontlátásnak. Lakásában megfordultak kezdő ügyintézők, csinos titkárnők, kiéhezett aggszüzek és reménykedő elváltak. Úgy tűnt, Gervai válogatás nélkül bárkit ágyba visz, aki igent mond neki. Azt viszont sem Gervai, sem Szekeresné nem tudták, hogy Gizella nem zavarában vörösödik fülig, hanem éppen sértett önérzete forrongását igyekszik csillapítani, ugyanis Gervai nem volt egy észlény, viszonyait ostobán és hanyagul leplezte, alapvető szarvashibákat vétett minden egyes sumákolási kísérletnél, amiket Gizella mind egy szálig le is leplezett, de sohasem nyíltan. Szép csendben vergődött a lelke, miközben a rúzsfoltos ingekre folteltávolítót öntött, vagy gyertya lángjával égette porig a férje nadrágzsebében maradt pajzán üzeneteket, vagy hallgatta az aktuális szerető habogását, ha éppen ő vette fel Gervai telefonját. Gizella tudta, hogy amit nem ad meg Gervainak, azt megszerzi máshonnan, mivel önmagán változtatni nem volt képes, próbálta minél nagyobb önfegyelemmel lenyelni ezt a békát. Gervai a halálos ágyán sorban bevallotta minden egyes kapcsolatát, a futó kalandoktól az éveken át tartó viszonyokig. Gizella nem sírt, ugyan minek. Mindről tudott már rég.

és áldozatos anya.

Első fia, József, 2009-ben született, meglepően rövid vajúdás után. Csak egyszer sírt, amikor meglátta a napvilágot. Utána épp, hogy csak jelezte, ha valami bántotta, valami fojtott, visszanyelt, ijesztő nyöszörgéssel. Gervainak valóságos hidegrázása támadt, ha meghallotta azt a hangot, Gizella azonban a gyermek hozzá fűződő érzékeny kapcsolatát magyarázta vele. Később beigazolódott, hogy ő járt a helyes nyomon. József betegesen rajongott anyja iránt, amíg kicsi volt, csimpaszkodott a derekán, később a kezét nem akarta soha elereszteni, felnőttként pedig elhatározta, hogy amíg anyja él, ő más nőt nem enged be a szívébe. Ígéretét betartotta: egyedül állt anyja sírjánál, hosszú, fekete szövetkabátban, vakítóan fényes, elegáns bőrcipőjében és mélyen a szemébe húzott, fekete kalapban. Felhúzott vállal, összegörnyedve nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik, ahogy lassan belepi a föld, ahogy végül helyére kerül a fejfa is. Látta anyját, halálában is gyönyörűnek, igyekezett egymás után felidézni mindazt, ami számára az anyját jelentette: fülében csengett még a nevetése, ami olykor rémálomszerűen az utolsó óráit meghatározó halálhörgéssé változott, kereste a fényt a szemében, de csak az utolsó arca lebegett előtte, az, amivel a halál kapuját figyelte, kinyílik-e végre, és megszabadul-e már szenvedéseitől. Bőrén akarta érezni még anyja keze melegét, de folyton csak a jéghideg, halott kezek jutottak eszébe, amit hiába szorított olyan erősen, ahogy csak bírt, Gizellát már nem tudta marasztalni, sem megmenteni. Ha önmagára gondolt, ugyanezt érezte. Nem volt miért maradnia. Titokban abban bízott, hogy ez a pillanat sosem jön el, mert ő lesz majd az, aki előbb távozik. A világ, amit anyja kezébe kapaszkodva épített maga köré, anyja nélkül kiveti magából. Az árvaság ezen fokára jutva, József tudta, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: követni az útján az egyetlen lényt, akihez tartozni tudott. Anyja gyógyszerei megvoltak még. Erős fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók. A temetés előtt már ki is válogatta a legmegfelelőbbeket, és az éjjeliszekrényre készítette, hogy mikor hazaér, már ne kelljen keresgélnie. Nem öltözik majd át, csak a kabátot és a kalapot veszi le. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, talán könyvet olvas, talán tévét néz, amíg kivárja a szerek hatását. Gondolatban már újra anyja kezét fogta, ami őszintén hitte, hogy odaát nem lehet jéghideg.

István, a második fiú Amerikából nyilvánított részvétet, a Józsefnek írt e-mailben azt is megírta, hogy sem a temetésre, sem később nem kíván hazautazni, a hagyatéki tárgyalás szintén nem érdekli. József dühös volt, mert azt remélte, István apjuk halála után túllép a múlton és Gizellának is megbocsát. István tulajdonképpen sosem haragudott. Szófogadó gyerek volt mindig, szülei szeme-fénye, érdeklődő, nyitott kamasz, talán túlságosan is nyitott. Amikor bemutatta Khairt, aki cserediákként hallgatott közgazdaságtant az országban, Gervai őszintén örült, hogy fia nemzetközi kapcsolatokat épít és ápol. Amikor István 2039-ben bejelentette, hogy Khairral ők lesznek az első meleg pár Magyarországon, akik a Bazilikában, katolikus szertartás kíséretében örök hűséget fogadnak egymásnak, Gervait mintha megcsapta volna egy enyhe agyérgörcs távoli szele, de végül úgy tűnt, fia iránti dühe erősebb a halálnál is. Gizella nem haragudott, de megértő sem volt. István és Khair világa számára a valóságban nem létezett, csak a televízióban és az újságok pletykarovataiban. Nem szerette kevésbé a fiát, amiért nem nővel házasodik össze, de megérteni vagy elfogadni sem tudta ezt a döntést. István és Khair ezért nem habozott, az esküvő után, amit modortalanul megzavart a bigott katolikusok gyűlölködő, transzparensekkel hadonászó ádáz hada, Amerikába utaztak, mintha csak nászútra mentek volna, és nem mondták el senkinek, hogy többé nem akarnak visszatérni. Gizella sokszor kereste Istvánt, de ő néhány szót volt hajlandó csupán váltani vele. El akarta felejteni, honnan jött, meg akarta tagadni a gyökereit, és tiszta lappal, Khair oldalán újrakezdeni az életet egy régóta vágyott, új világban. Mindketten sikeres közgazdászok lettek, harmonikus és példaértékű párkapcsolatban éltek halálukig. Első gyermeküket 2047-ben, a másodikat 2049-ben fogadták örökbe. Khair családját évente meglátogatták, de Magyarországról és az ott töltött évekről mélyen hallgattak.

A harmadik fiú, Sándor, közönyösen, egyik lábáról a másikra nehezedve toporogta végig a szertartást. Délután két fontos tárgyalás is várt rá, mielőbb szabadulni akart, hogy a saját prezentációit még egyszer átnézhesse. Sosem értette, anyja hogy tud rajongani a szinte életképtelen Józsefért, és hogyan képes szeretni Istvánt, azok után, ami. Neki maradt az örök küzdelem, szeretetért, elismerésért, és bár Gizella igyekezett őt is ugyanúgy szeretni, mint a másik kettőt, szíve mélyén tudta, hogy sosem lesz rá képes igazán. Sándor maga volt a fiatal Gervai, erős, ambíciózus, akaratos, csak éppen sokkal okosabb és sokkal ravaszabb. Sándor még óvodás kora előtt az ujja köré csavarta Gervait, aki vele látta megvalósulni a saját és gyermekei számára megálmodott jövőt, őt tartotta az egyetlennek, aki a Gervai nevet méltón viseli. Sándor megvetette apját. Miután megszerezte második diplomáját és Norvégiába utazott fél évre, hogy egy vállalatirányítói mesterkurzuson vegyen részt, megvetése már-már a gyűlöletig fokozódott. Gervai a szemében csak egy megkövesedett, a múlt századból megmaradt társadalmi csökevény volt, teher és fölösleg, aki a munkát csak hátráltatja, és akinek a fajtáját minél előbb el kellene távolítani a vezető pozíciókból. Nem becsülte benne sem az apát, sem a férfit. Ismerte az anyjával kötött házasságuk állítólagos szilárd alapjait, tudott apja különc kis hobbijáról és arról is, hogy anyja szótlanul tűri az állandó megaláztatást és árulást. A kamaszkoron túllépve azonban már nem volt egészen biztos abban, hogy szülei esetében melyikük is pontosan az áruló, és ki az, akit elárulnak. Abban viszont őszintén hitt, hogy ő szerelemből fog házasodni, és a házasságban eltöltött minden napját a tisztelet és az odaadás fogja meghatározni. Így is lett. 2042-ben házasodott meg, szép és okos feleséget talált, aki megható ragaszkodásával könnyeket csalt ki Gizella szeméből, valahányszor találkoztak. Anyós és meny elválaszthatatlan barátnők lettek, egymás titkainak tudói és hűséges őrzői. Gizella ott volt, amikor Sándor a feleségétől megtudta, hogy gyereket vár, ám a szűrővizsgálatok során rosszindulatú daganatot is találtak a szervezetében. Hogy abban a pillanatban arról döntöttek, anya és gyermeke közül ki maradjon életben, Sándor nem fogta fel egészen addig, amíg felesége két héttel a szülés után meg nem halt, és ott nem maradt anyjával, aki utolsó erejéig gondoskodott unokájáról és a gyászban megkeseredett fiáról. Sándor meg sem próbált kapcsolatot teremteni gyermekével. A szörnyeteget látta benne, aki létével halálba kergette szeretett feleségét. Most, hogy végleg egyedül maradt vele, a bentlakásos intézetek szóróanyagait is kénytelen lesz átolvasni, döntenie kell mihamarabb. A gyerek szemében egyszerre tükröződött felesége és anyja, a közelsége kapcsán benne kavargó érzelmeket sem feldolgozni, sem elviselni nem volt képes. Messze akarta tudni magától, minél messzebb, társul szegődni a magány és felesége emléke mellé. A lány, aki 2044-ben született, felesége utolsó akaratának megfelelően, a Gizella nevet kapta.

Emléke örökké él.

Ünnep

Szereplők:

Férfi

Asszony

Postás

Történik egy idős házaspár otthonában, valahol vidéken, a szegényebb régióban, talán Északkelet-Magyarországon. Az asszony lelkesen dolgozik a konyhában: fehér abroszt vesz elő, díszes tányérokkal terít. A tűzhelyen étel rotyog, az ablakban virág. Minden ragyog. A férfi a délelőtti teendők elvégzése után, kissé fáradtan lép be a konyhába.

ASSZONY (kedves szidalmazással): Törölje meg a lábát, de rögtön, most súroltam fel a követ!

FÉRFI (visszafordul, lábat töröl): Ej, de nagy felfordulást csinál itt maga. Hát nem a pápa jön hozzánk vendégségbe!

ASSZONY: Nekem olyan, mintha legalább a pápa jönne.

FÉRFI (megvizsgálja az edényeket a tűzhelyen): És ez a sok étel? Ránk fog romlani mind!

ASSZONY: Dehogy fog, az én Petikém csak belekóstol a hazai ízekbe és eltünteti az egészet, majd meglátja!

FÉRFI (lemondóan): Nem kellenek már annak a hazai ízek. Kényes gyomra lett ott a messziben.

ASSZONY: Na, fogadjunk, hogy egy morzsa nem sok, annyit nem fog hagyni a tányérján!

FÉRFI: Nem fogadok magával, úgyis csalna: amikor nem néznék oda, kiadná a maradékot a kutyának, aztán mutogatná nagy diadallal az üres tányért.

ASSZONY (felnevet): Jaj, de régen volt, amikor a mi Petink is ezt csinálta!

FÉRFI: Bizony, régen.

ASSZONY: Remélem, nem betegeskedik, eszik rendesen, olyan egy szál bél volt mindig az a gyerek.

FÉRFI: Van felesége, az biztos odafigyel, hogy rendesen egyék.

ASSZONY: Nahát, a felesége! Vajon milyen lehet? Bizonyára szép, tündérleány illik a mi fiunkhoz.

FÉRFI: Az is lehet, hogy magyarul nem is beszél.

ASSZONY: Nem baj az, majd mutogatunk neki, szeretjük akkor is, ha egy szavát sem értjük!

FÉRFI (benéz a sütőbe): Hát még ez is? Hát mennyi pénzt vert el maga erre az egyetlen ebédre?

ASSZONY: Ugyan már, ne zsörtölődjön annyit.

FÉRFI: Messze még a hó vége. Mit eszünk addig?

ASSZONY: Kenyér van, szalonna van. Legfeljebb levágom a kakast.

FÉRFI: Na, azt már nem, a kakast nem hagyom!

ASSZONY: Igaz is: olyan öreg már, mint az országút, egy napig kéne rotyognia, hogy ehető legyen a húsa. Majd csinálok tojásos galuskát.

FÉRFI: Csak aztán meg ne bánja ezt a sok munkát.

A férfi leül az asztal mellé, pipára gyújt. Az asszony tovább szorgoskodik.

ASSZONY: Telefüstöli itt nekem a konyhát, mit fog szólni a menye, ha megérzi ezt a bűzt?

FÉRFI (nyugodtan): Hogy férfi is lakja ezt a házat. Üljön már le maga is, szusszanjon egyet!

ASSZONY: Nem lehet, mindjárt itt lesznek, és nézze, minden a feje tetején áll még.

FÉRFI: Majd befejezi, ha ideértek.

ASSZONY: Mindennek kész kell lennie addigra, hiszen ismer jól.

FÉRFI: Ha tizenöt évig nem siettek magához ebédre, azt a néhány percet csak ki tudják várni, amíg befejezi a terítést. Na, üljön le szépen, ha mondom.

ASSZONY (leül, megpihen, de láthatóan nagyon izgatott): A tejet behozta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A szenet behordta?

FÉRFI: Be.

ASSZONY: A kertet felásta?

FÉRFI: Fel.

ASSZONY: És a…

FÉRFI: Elég legyen! A ház makulátlan. Ha a fiatalúr másképp látja, ragadja meg a lapátot, a seprűt, a kapát, ahogy éppen kedve tartja.

ASSZONY: Ne ellenségeskedjen már.

FÉRFI: Nem tetszik ez a dínomdánom. Nálunk ez nem divat, tudja maga is. Ne akarjon úri asszonyt előadni, tisztességes, szegény parasztok vagyunk, a fiunknak nincs oka szégyenkezni.

ASSZONY: De a felesége…

FÉRFI: A felesége majd meglátja, hogy tisztességre, becsületre, munkára neveltük a gyereket, férfi lett belőle, nem egy mulya naplopó. Ha azt a nőt az érdekli csak, hogy nálunk miből van a kerítés, akkor nem érdemli meg a fiút!

Mindketten hallgatnak. A férfi békésen pipázik, az asszony morzsolgatja az ujjait. Hallani az óra ketyegését. Egyszer csak megzörgetik az ablakot. A postás az. A férfi feláll, kitárja az ablak egyik szárnyát.

FÉRFI: Na, mi szél hozta?

POSTÁS: Táviratot hoztam, Péter bátyám.

FÉRFI (gyanakodva): Távirattal jó hír még nem érkezett ebbe a házba.

POSTÁS: Hátha ez a kivétel! Na, minden jót!

A férfi elolvassa a táviratot, majd mérgében összegyűri és a sarokba dobja.

FÉRFI: Ez sem kivétel.

ASSZONY (felpattan, felveszi a papírgalacsint, idegesen olvassa): Na, ki írt? Mit írt? Jaj, a Petike! „Mégsem jövünk. Majd bepótoljuk. Sokszor ölel fiatok: Péter.”

Az asszony kiejti kezéből a táviratot, görnyedten a székre roskad, a könnyeivel küszködik. A férfi hosszan nézi őt, majd lassan a tűzhelyhez lép, hogy befejezze a felesége helyett a terítést. A két fölösleges terítéket leszedi, az ételeket az asztalra teszi, a poharakba vizet tölt, majd ő is leül az asztalhoz és szótlanul merni kezdi a levest.

Vége

Párhuzamosok találkozása

Korán reggel indultunk. Az autón aranyszínű gyöngyökben csillogtak a harmatcseppek. Hűvös volt, fel kellett vennem egy pulóvert. Bálint egy szál pólóban lépett ki az ajtón. Vissza akartam zavarni a kabátjáért, de amikor a tekintetével megkérdezte: indulunk? Megláttam a szemében valamit, amit azelőtt sohasem. Téged. Te beszéltél így hozzám a szemeddel valamikor. Annyira megzavart a rádöbbenés, hogy a szokásos szidalmazás elmaradt, helyette magam mentem vissza, és tettem a csomagtartóba a kabátját.

Szótlanul ültünk be a kocsiba. Bálint remegő kézzel előkereste a cetlit, amire a címet írtam. Csak tegnap adtam oda neki, hogy tegye el, mert én biztosan otthon felejteném, mégis gyűrött és töredezett volt, mintha órákon át forgatta, morzsolgatta volna a kezében. Féltem, hogy túl sokat vár ettől az úttól, de nem lehettem én az, aki kedvét szegi. Megadta a GPS-nek a szükséges adatokat. Elindultunk. Több mint négy óra utazás várt ránk, keresztül az országon, több száz kilométeren át. Bálint álmos volt még, amíg bóbiskolt, rendszerezni próbáltam a gondolataimat és az érzéseimet. Ideges voltam. Amikor két héttel ezelőtt Bálint rákérdezett, ki vagy te, egyszerre megkönnyebbültem. Olyan régen el szerettem volna mondani neki. Egész életében vártam a pillanatot és a kérdést, vártam, mert az ilyesmi előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Mégis megrémültem.

 – Mesélj nekem az apámról – csak ennyit mondott akkor este, kamaszos egyszerűséggel.

Úgy néztem rá, mint akit rajtakaptak valamin, valamin, amit idáig titkolt, leplezett. Mutattam neki egy fényképet rólad.

 – Hasonlítunk – mondta, és egyáltalán nem tűnt feldúltnak. Örökölte tőled azt a férfias higgadtságot, ami egyszerre bosszantó és becsülendő, élethelyzettől és a pillanatnyi vérmérsékletemtől függően.

 – Szeretnék találkozni vele – mondta még, és a hangjában sokkal több volt a felszólítás, mint a kérés.

Akkor váltottunk néhány e-mailt. Készséges voltál, meglepően megértő és nyugodt. Nem háborodtál fel, nem vontál kérdőre, nem veszekedtél, mintha mindig is… nem, nem tudhattál róla. A videóhívás is a te ötleted volt, így válthattatok néhány élő szót is a nagy nap előtt. Bálint azt kérte, maradjak a szobában, de ha nem akarom, nem kell, hogy te is láss. A sarokban ültem le, egy lap mindkét oldalát telefirkáltam zavaromban, mire végeztetek. Pedig alig szóltatok egymáshoz. Inkább csak fürkésztétek egymást, puhatolóztatok, de nem gyenge, hanem közös pontokat kerestetek. Mosolyogva váltatok el, és ez végül engem is megnyugtatott.

 – Akkor huszonegyedikén – mondtad búcsúzóul. – Nagyon várlak benneteket. Vigyázzatok az úton.

Bálint lecsukta a laptopot, nagyot sóhajtott, odalépett hozzám és szorosan átölelt. Aztán elvonult a szobájába és az indulás napjáig egyszer sem hozott szóba téged.

Már fél kilenc is elmúlt, mikor Bálint szemei végre kipattantak, nagyot nyújtózott és friss, élénk tekintettel bámult ki az ablakon, figyelte a házakat, a kerteket, hunyorogva igyekezett minél messzebbről elolvasni az útjelző táblákat. A vállát és a hátát feszesen tartotta, a keze még mindig remegett, hol a kapaszkodót, hol a műszerfalat markolászta, hogy idegességét leplezze. Szerettem volna segíteni neki, könnyebbé tenni a helyzetet, miközben számomra is rettenetesen nehéz volt. Tizenhét év után találkozni veled egyszerre jelentette egy álom valóra válását, de újabb félelmet és bizonytalanságot is. Felszínre tört bennem a tizenhét évvel ezelőtti önmagam, aki két hányás között azt számolgatta, hogy az államvizsga után hány hét lesz a szülésig, és vajon mennyi idő áll rendelkezésemre, hogy a lehető legtöbb pénzt összekaparjam az első néhány hónapra, amíg dolgozni nem mehetek. Mire befejeztük az egyetemet, már nem is beszéltünk egymással, jó, ha köszönni sikerült, amikor összefutottunk. Segítettem neked kiábrándulni belőlem, hiszen állandóan éhes voltam, úgyhogy az államvizsga időszakában biztosan nem láttál másképp, csak valami sütivel vagy szendviccsel a kezemben, ami nem meglepő módon meg is látszott rajtam. Mindenkinek azt hazudtam, a stressz miatt eszem annyit. A többiek azt hitték, komoly étkezési zavarral küzdhetek, ha zabálok és hányok felváltva. Igyekeztem kerülni őket, ahogy téged is, mert nem akartam, hogy bárki gyanakodni kezdjen. Hogy kettőnk között mi történt, azt szerencsére rajtunk kívül nem tudta senki, így elkerülhettük a kínos pletykákat és összesuttogásokat a hátunk mögött. Okosan és ügyesen csináltam mindent, soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, terhes vagyok-e. Miután a kezembe adták a diplomát, hazamentem, fogtam az előző nap összekészített bőröndjeimet, kimentem a Keletibe és egyszerűen felszívódtam. Mire Bálint megszületett, egy fiatal íróknak rendezett tehetségkutató pályázaton első díjat nyertem, ami elég pénzt hozott addig, amíg dolgozni kezdhettem a helyi lapnál, akik a megérkezésem napján főállású újságírói állást ajánlottak saját rovattal, és készségesen hajlandók voltak kivárni, amíg Bálintot bölcsődébe tudom adni. A problémák, amiktől néhány hónapja rettegtem, szinte maguktól megoldódtak, és szép lassan elrendeződött az életem. A helyi laptól nemsokára a megyeihez kerültem, majd megjelent az első regényem, később novellák, aztán a riportkötet, de ezt már mind tudod, hiszen mindig küldettem neked a kiadóval egy-egy tiszteletpéldányt.

 – Miért nem mondtad neki soha, hogy van egy fia? – törte meg egyszer csak a csendet Bálint. A hangjában nem volt szemrehányás, sem számonkérés. Csak tudni akarta. Szándékosan nem fordítottam felé a fejem, mintha a gyér forgalom minden figyelmemet lekötné.

Azon a forró, száraz, nyári napon a pláza tetőteraszára mentünk fagyizni. Te édes, krémes, lágy ízeket választottál, az én kelyhem csupa gyümölcsös, fanyar, élénk színű gömbbel volt tele. Élvezettel kanalaztuk a fagylaltot és közben alig-alig beszéltünk. Én igyekeztem összeszedni a bátorságomat és a megfelelő szavakat, hogy elmondjam: gyereket várok. Te alig vártad, hogy a pincérlányt újra magadhoz szólítsd és ásványvizet kérj, egy félreérthetetlen mosoly és egy lélekig ható pillantás kíséretében. A pillantás érezhetően csak a lány bugyijáig jutott el, de azt hiszem, a kitűzött célt úgyis elérted. A lány visszamosolygott, ugyanolyan félreérthetetlenül, és tudom, bár titkolni próbáltad, hogy a számla hátuljára felírta a telefonszámát, amit te a tárcád zipzáras zsebébe süllyesztettél, nehogy elveszítsd.

 – Így volt egyszerűbb – válaszoltam végül halkan.

 – Egyszerűbb? Mégis minél?

Tudtam, hogy Bálint már nem elég gyerek ahhoz, hogy beérje a felnőttek efféle mellébeszélésével, de még nem elég érett, hogy megértse és elfogadja az igazságot. Legalábbis akkor így gondoltam. Próbáltam keresni valamit, amivel finoman és képletesen szemléltethetném a helyzetünket.

 – Képzelj el két párhuzamos egyenest – kezdtem bele bizonytalanul a gondolatmenetbe. – Az egyik jelképezze az én életutamat, a másik meg az apádét. Az életünk szép nyugodtan haladt egymás mellett, párhuzamosan. Aztán egyszer csak mindkét egyenes vonala megszakadt, vagy inkább megtört. A lényeg, hogy irányt változtattunk, nagyjából egy időben, ami épp elég volt ahhoz, hogy az életutunk egy ponton keresztezze egymást.

 – Gondolom, akkor sikerült összehoznotok engem – szólt közbe unottan Bálint. – Remélem, a méhecskék vagy a gólyák felé nem fogsz elkanyarodni.

Nevettem. Kicsit keserűen, kicsit kigúnyolva saját magam.

Amikor az utunk először keresztezte igazán egymást, az éjszaka közepén, az árkádok alatt forrón öleltük egymást. Egymásba fonódtunk, összeolvadtunk, és megfeledkeztünk a körülöttünk rohanó időről. Amikor egymásra néztünk, akkor értettem meg először, amit a szemeddel mondasz, és akkor jöttem rá arra, hogy az mennyire más, mint ami végül a szádat hagyja el.

 – Nem, akkor még nem – folytattam. – Apád élete rendezett volt. Előre megtervezett és bebiztosított. Kényelmes. Az enyém bonyolult és zavaros, bizonytalan és kétségekkel teli. Apád nem térhetett le az előre megszabott útról. Minden erejével azon volt, hogy újra kiegyenesítse az életvonalát és menjen szépen minden úgy, ahogyan régen.

 – Szóval gyáva volt – jelentette ki Bálint.

 – Nem. Gyáva én voltam, mert nem tudtam elmondani neki, hogy te vagy.

 – Szerinted mi lett volna, ha tudja?

Elgondolkodtam. Ezerszer elképzeltem már az életünknek ezt a verzióját. Tisztességes fiú voltál, kétségtelen, szóval két huszonkét éves kölyök valószínűleg megkezdte volna felnőtt életét a te világodban, hiszen az volt az egyetlen lehetséges biztos pont, amiből érdemes kiindulni. Talán működött volna. Talán nem. Nem vagyok jós. De az biztos, hogy egész életemben bánni fogom, hogy aznap a pláza tetőteraszán nem szóltam egy szót sem.

 – Nem számít már. Nincs jelentősége.

Bálint néhány percig hallgatott. Éreztem, hogy a kíváncsisága és a tapintatossága élet-halál harcot vív éppen. És tudtam azt is, hogy csak magamat hibáztathatom, amiért annyi kérdése van most.

 – És aztán mi történt? – szólalt meg végül újra, félénken.

 – Mikor?

 – Miután az egyenesek megtörtek és ő… az apám… próbált visszatalálni a régi útra.

 – Az életútja leírt néhány cikkcakkot, az egyikből lettél te, aztán kiegyenesedett, és ment, amerre előre kitalálták neki. Én egy darabig spirál alakban köröztem az ő egyenese körül, hátha akad még egy metszéspont, majd feladtam, kiegyenesedtem én is, és mentünk tovább, mint régen, egymással párhuzamosan.

Hosszan hallgattunk mindketten, aztán Bálint hirtelen, nagyon komolyan felém fordult és kemény hangon annyit mondott:

 – Anya, ez a geometriai levezetés egyszerűen röhejes volt.

Mindketten nagyot nevettünk. Mintha az elmúlt hetek minden terhét ledobtuk volna magunkról, felszabadultan kacagtunk, még percek múlva is félhangosan kuncogtunk a mi tizenhét évvel ezelőtti egyeneseinken és az általad leírt cikkcakkon, aminek Bálint fogantatását köszönhetjük.

Szekszárdon megálltunk nyújtózni egy kicsit. Bálintra ráaggattam a kabátját, mert még mindig hűvös volt, és egy elhagyott talponálló pultját támasztva rágyújtottam az olcsó kávém mellé, miközben Bálint kólát szürcsölt szívószállal, és a hamburgerére várt. Az arca megint túl komoly volt, de nem kérdezgettem. Tudtam, hogy meg fog szólalni, amint eljön az ideje. A hamburgerét rekordidő alatt eltüntette, és a második kóláját iszogatta, amikor végre kibökte, amin jó ideje gondolkodott már.

 – Miért nem vetettél el?

Nem nézett fel a műanyag pohárból, tudta, hogy a kérdés túl erős. Éreztem, hogy az arcomra torz megrökönyödés ül ki, hogy egy ilyen mondat a saját fiam szájából hangzik el, annyira felfoghatatlanul morbid volt, hogy el kellett szívnom még egy szál cigarettát, mire újra összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek válaszolni. Bálint türelmesen várt.

Hét hetes volt, amikor először megláttam róla egy rossz minőségű, életlen ultrahang képet. Néztem azt a valamit, ami leginkább egy nem túl jól sikerült babszemre emlékeztetett, és próbáltam elképzelni, hogy abból ott, nemsokára egy gyerek lesz. Egy gyerek. Igazi. Szorítani akaró kis kezekkel, kapálózó lábakkal és teli tüdővel. Még be sem töltöttem akkor a huszonkettőt, és az életem máris olyan bonyolulttá vált egyik napról a másikra, amit a bölcs harmincasok se nagyon kívánnának maguknak. Elképzeltelek, ahogy a kiságyhoz rohansz éjjel, amikor én már mozdulni sem tudok a kimerültségtől. Odahozod hozzám a gyerekünket és minden mozdulatodból árad a büszkeség és az öröm. És én már nem is vagyok fáradt, mert tudom, hogy minden rendben lesz.

 – Amikor a nőgyógyász megkérdezte, meg akarlak-e tartani – próbáltam minél pontosabban megfogalmazni a választ –, egészen biztos voltam abban, hogy apádnak és nekem még dolgunk van egymással. Komolyan hittem abban, hogy te is azért lettél, hogy ezt igazold.

 – Szentimentális marhaság – nyugtázta Bálint.

 – Igen, néhány hét múlva már én is ugyanezen az állásponton voltam – folytattam –, mert bármivel is próbálkoztam, apáddal csak egyre távolabb kerültünk egymástól.

 – Talán velem kellett volna kezdeni a próbálkozást.

Tudtam, hogy igaza van, mégis fájt a kegyetlen ítélete. De rád számítottak, neked volt jövőd, aminek én, ott, az olvadozó fagylalt fölé roskadva kellett rájönnöm, hogy soha nem lehetek a része. Onnan, a tetőteraszról gondolkodás nélkül rohantam volna vissza a klinikára, elnézést, tévedtem, mégsem kérem ezt a csomagot a hasamba, vissza a feladónak, de akkor már késő volt.

Nem folytattam a beszélgetést, bevágódtam a kocsiba és újra rágyújtottam, amíg Bálint a pultnál befejezte a kólázást. Minden erőmmel azon voltam, hogy félretegyem a személyes sértettségem, a büszkeségem és a késztetést, hogy mindenképpen megértessem vele a magam indokait és lehetőségeit. De tudtam, bármit mondok is, minden gyenge kifogásnak tűnik amellett, hogy őt megfosztottam az apjától, téged pedig a fiadtól.

Bálint szótlanul beült mellém, szeretett volna valamit mondani, de én szándékosan nem akartam észrevenni, beindítottam a motort és továbbhajtottunk. Már csak az út egyharmada volt hátra, és drukkoltam, hogy Bálint ne tegyen fel több kérdést, amíg odaérünk.

Talán fél órája ültünk így, egymás mellett, némán, amikor Bálint, eddig ismeretlen hangszínen, egészen lágyan és kedvesen megint beszélgetést kezdeményezett.

 – Olvastam a verseit. Szépek.

Alig bírtam megszólalni meglepetésemben.

 – Hogy találtad meg őket?

 – A polcon a Juhász Gyula összes mellé tetted. Nem volt nehéz.

Sosem hittem volna, hogy az első megtapasztalása annak, hogy a gyerekem már nem gyerek, sőt, a korát meghazudtolóan alapos megfigyeléseket tesz a világ dolgairól, a tapasztalatait rendszerezi és a megszerzett ismereteit pontosan alkalmazni is képes, egyszerre ilyen megdöbbentő és megható. Hogy ilyen mélyen belém lát, anélkül, hogy két héttel ezelőttig akár a nevedet is kimondtam volna előtte, annyira te voltál, ezt a képességet, hogy egy másik emberre érzelmileg ilyen erősen rákapcsolódjon, csak tőled örökölhette. Szerettem volna megölelni, és kisírni magam a vállán, ahogy tizenhét évvel ezelőtt a tiéden kellett volna. De csak vezettem tovább, néha megtöröltem a szemem, hogy kilássak a könnyfátyol mögül.

Nem beszéltünk többet. Gyönyörködtünk a Balaton északi partjáról nyíló kilátásban, míg végül ki nem fogyott alólunk az összes hátralévő kilométer, és a GPS a tudtunkra nem adta, hogy „érkezés a célhoz a jobb oldalon”.

Amikor leállítottam a kocsit a ház előtt, annyira reszkettem, hogy alig bírtam magamhoz venni a slusszkulcsot. Bálint bátorítóan a tenyerébe zárta a kezem és megszorította. Egyszerre szálltunk ki.  Nagyot szippantottam az otthonod levegőjéből. Friss volt, meleg és páradús. Lassan, félve léptünk az ajtóhoz. Bálintot magam elé tessékeltem, azt akartam, őt lásd meg először, az első pillanat csak kettőtökről szóljon. A csengőt megnyomni már nem volt lehetőségünk, mert az ajtó hirtelen feltárult. Édesanyád állt előttünk. Ahogy meglátta Bálintot, könnyezni kezdett, úgy, ahogy csak a nagymamák képesek könnyet ejteni. Magához ölelte az unokáját, olyan természetesen, mintha minden hétvégén látnák egymást, Bálint pedig azonnal szívébe zárta azt az asszonyt, visszaölelt, szorosan, őszintén, ahogy csak a kamaszok képesek. Édesanyád engem is úgy köszöntött, mint a legközelebbi rokonait szokta az ember, pedig még sosem találkoztunk. Ő mondta meg, mi történt, és hol talállak. Nehezen beszélt. Igyekezett visszanyelni a könnyeit, erős akart maradni, de túl friss volt még neki a gyász. Elmondta, hogy te kérted, hogy ne értesítsenek minket, mert attól féltél, akkor nem jönnénk el, de azt akartad, hogy megismerjük a helyet, ahol éltél, és a családodat, akikhez ezután majd mi is tartozni fogunk. Miközben édesanyádat hallgattuk, Bálint olyan erővel markolta a kezem, hogy órákkal később is alig tudtam behajlítani az ujjaimat. De a fájdalom segített elnyomni azt a hirtelen támadt ürességet a lelkemben, jó volt tudni, hogy képes vagyok érezni valamit, mert akkor talán mégsem pusztulok utánad én is. Bálint ajka remegett, de tartotta magát. Ott, akkor először, megláttam benne a férfit, levedlette nyegle kamasz bőrét, és bármit odaadtam volna azért, ha még egy napot gyerek lehetne még.

Az utolsó napjaid története az elém tett rendőrségi jegyzőkönyvek és édesanyád szavai nyomán valósághű víziókban elevenedett meg előttem. Láttam a kamiont, ami épp huszonkilenc százalékkal lépi túl a megengedett sebességet, miközben rákanyarodik arra az útra, amin te tizenhét éve minden nap, délután négy óra tíz perckor hazaindulsz. Beszállsz az autóba, bekapcsolod az övet, ahogy mindig, és ennek az apró mozdulatnak hamarosan még negyvenkét óra gépekhez kötött életet köszönhetsz majd. Lassan hajtasz, hiszen azon az útszakaszon sok gyerek jár. Hamarosan ahhoz az éles balkanyarhoz érsz, amit a szemben haladó kamion sofőrje már nem lesz képes bevenni, mert hirtelen a szívéhez kap, talán az apjától örökölte a gyenge szívét, az infarktus gyorsan és kíméletesen végez vele. A kamion átsodródik az út túlsó oldalára, ahova te éppen akkor érsz oda, és kivédhetetlenül nekicsapódsz a hatalmas monstrumnak, az autód lepattan róla, mint egy gumilabda, pördül, repül, majd árokba zuhan. Az autód a felismerhetetlenségig összeroncsolódik. A kamiont egy útszéli fa állítja meg. A mögötted haladó öttagú család sértetlenül megússza. Téged helikopterrel szállítanak kórházba, az állapotod súlyos, életveszélyes. Hat órán át műtenek, majd az orvosok bizakodva tájékoztatják a családodat a műtét sikerességéről és a remélt száz százalékos felépülésedről. Hamarosan magadhoz térsz. Néhány szót is mondasz. Akkor kéred meg édesanyádat, hogy bármi lesz is, ne szóljanak nekünk.

 – Látnod kell őket – mondod neki.

Bármi lesz is. Mert te már tudtad. Érezted. Azt mondják, a legtöbb ember így van ezzel. Alig két óra múlva kómába esel, és a következő harmincnégy órában a szerveid lassan, de összehangoltan és együttműködve, egymás után megtagadják a további szolgálatot. Utoljára a szíved áll le. Azt adod a legnehezebben.

Két napja temettek el. Itt ülök a sírhant mellett, a fűben. Gyönyörű helyet választottak neked, egy öreg fűzfa vet rád hűs árnyékot. Ha elkészül a sírköved, az ágai söprögetik majd tisztára minden nap a szürke gránitlapot. Bálint nem tudott kijönni. Ez már meghaladná az erejét. Ne haragudj rá ezért.

Édesanyád átadta a legújabb köteted, amit nekem ajánlottál, és ahogy kérted, valamennyi kéziratod és kiadatlan írásaidat. Láttam azt a versciklust tartalmazó mappát is, amit rólam neveztél el, de beleolvasni egyelőre képtelen voltam.

Megkaptam azt a dobozt is, amiben a velem készült interjúkat és a könyveimről írt kritikákat gyűjtötted. És megtaláltam benne azt a fényképet, ami egy író-olvasó találkozón készült három évvel ezelőtt, és ahová Bálintot is magammal vittem, mert éppen semmi más dolga nem volt a nyári szünet arra eső napján. A kép előterében ő látható, komolyan néz a kamerába okos, kék szemével. Én a háttérben épp egy könyvet veszek át egy idősebb hölgytől. A kép alá a cikk írója ezt a szöveget írta: „Az írónőt elkísérte a találkozóra tizenhárom éves fia, Bálint”.

Láttam, hogy minden újságra előfizettél, amiben rendszeresen megjelentem. Precízen, évfolyamonként kötetbe rendezted őket, és a polcodon a legkedvesebb szerzőid mellett sorakoznak egymás után. Viszontláttam a leveleimet, amiket még akkor írtam, amikor spirál alakban köröztem körülötted, hátha akad még egy metszéspont az életünk vonalai között. Találtam mellettük néhány, nekem címzett, de soha el nem küldött levelet, amiket nem tudom, el szabad-e olvasnom egyáltalán. Igyekszem szem előtt tartani, hogy mivel mindezeket te magad bíztad rám, őszintén kellett, hogy higgy abban, hogy biztos helyre kerülnek.

Indulnom kell. Éjfél előtt ágyban akarom tudni Bálintot. Nem maradunk itt. Túl közel vagy még. A zsebeimet megtömtem földdel, így viszlek magammal, ha már másként nem lehet.

Magamban megőrizlek, ahogy eddig is, hiszen tudom: egyszer, a végtelenben úgyis találkozunk.