– Megjöttem, anyuka! – kiáltott már az ajtóból,
miközben az alumínium ételhordó-torony nekiütődött a falnak és egy ujjnyi
területen leverte a vakolatot. – Ó, a
rohadt életbe! – dohogott, és mérgében berúgta maga mögött az ajtót.
Odabent szinte teljesen sötét volt. Testszag,
romlófélben lévő étel és cigarettafüst keveréke nehezítette el a lakás
levegőjét. Még öt év után is képtelen volt megszokni ezt. Pedig már nem érhette
meglepetés. Rutinosan végezte a dolgát, szakképzett ápolókat megszégyenítő
hatékonysággal és gyorsasággal. Az ételhordót lerakta a konyhában, felvette a
mosogató szélére odakészített gumikesztyűt, nagy levegőt vett, és belépett a szobába.
– Alszik, anyuka? – kérdezte halkan, mint aki
titokban azt reméli, igen, és semmiképpen sem akarja felébreszteni azt, akihez
szólt.
– Petike nem jött? – hallatszódott egy rekedt
hang az ablak irányából. A függöny, mint mindig, be volt húzva, vörös leplet
vont az ablak köré, a napfény csak egy keskeny résen át törhetett utat magának.
Ez a vékony fénynyaláb aztán megtört egy öreg tolószék kerekén, ezer csillagba
hullva szét a repedt parkettán.
– Péter dolgozik. – válaszolt közönyösen.
– Hazudsz. – hangzott az ítélet.
Nem vitatkozott tovább. Hiszen tényleg hazudott.
Péter nem akart jönni. Néhány hónapig kijárt ő is, még az elején, hogy anyuka
érezze a törődést, meg hogy még sincs egészen magára hagyva itt, a külvárosi
szoba-konyhában, de aztán egyre csak jöttek a kifogások, és ő egyszer csak azon
kapta magát, hogy évek óta egyedül csinálja azt, amiről azt hitte, soha nem
lesz képes megtenni, aminek már a gondolatától is dührohamot kapott.
– Nálunk az a szokás, hogy a gyerekek halálukig
gondoskodnak a szüleikről. – dagadt Péter melle a büszkeségtől. Amikor aztán az
apját eltemették, és anyuka egyedül maradt, az asszony végleg elhagyta magát. A
nyaka köré szorult az időhurok, amit az emlékei és a magánya vetettek ki rá,
többé mozdulni sem bírt. A ház, amelyben Péter felnőtt, hétről hétre rosszabb
állapotban fogadta őket. Aztán egy vasárnap anyukát a nappaliban találták,
saját szennyében feküdt ájultan, körülötte ételmaradék és mosatlan edények
hevertek nagy kupacokban. A padló tele volt hamuval és csikkel, anyuka körmére
pedig ráégett az utolsó szál olcsó sodort. Az orvos azt mondta, keressenek neki
egy helyet, mert az egészségi és a mentális állapota egyaránt állandó ellátást indokol,
ne várják meg, hogy kárt tegyen magában. Péter hallani sem akart semmilyen
otthonról, egy ápolót pedig nem tudtak volna megfizetni. Így végül eladták a
szülői házat, és vettek belőle anyukának egy záró szinti kis lakást Újpesten.
Anyukának a kerekesszéken kívül leginkább csak a televízióra és a napi ötven
szál cigarettára volt szüksége. Azért vittek a lakásba néhány bútort is, de a
konyhába csak hűtő és egy asztal került, meg a mosogató és az edényszárító.
– Olyan, mint egy elfekvő – mondta keserűen. –
Ennél egy otthonban is jobb helye lenne.
– Itt jó lesz neki – felelte Péter. – Innen nem
tud megszökni, nem érheti semmi baj, majd gyakran feljárunk hozzá, te majd
főzöl neki is. Nem olyan nagy munka, alig eszik pár falatot.
A savanyú mosoly, amit Péter tervei az arcára csaltak,
ezután állandó karakterét adta. A látogatási nap szerda és vasárnap volt.
Szerdán hamarabb el tudott jönni a munkahelyéről, olyankor takarított, és a
szerda volt a mosakodási nap is, anyuka ilyenkor mindig valószerűtlenül erősnek
tűnt, hadakozott és kapálózott, hirtelen kétszer olyan nehéz és magatehetetlen
lett, mint egyébként. Tudta, hogy csak színjáték az egész tolószékesdi, meg a
messzeségbe révedező tekintet és a sértődöttség. Tudta, hogy Pétert eleinte minden
látogatás után felhívja és elmondja neki, hogy a menye megint mennyire goromba
és tiszteletlen volt vele, és hogy Péter nagy hibát követett el, amikor
elvette, mert tönkretette a családot, őt pedig egy koszos, sötét lukba
kényszerítette.
– Szerda van? – kérdezte anyuka ridegen.
– Vasárnap.
– Hála Istennek. Akkor ma nem gyötörsz
ostobaságokkal.
– Nem, anyuka – fortyant fel, miközben felemelte
a szőnyegről a hamutartónak befogott cserép alátétet a tolószék mellett – , még
három napig maradhat büdös és koszos, nyugodjon meg.
– Vidd ki az ágytálat is – mondta erre anyuka
gonosz vigyorral az arcán. – Meglepetést hagytam benne neked.
De nem lepődött meg. Volt, hogy csak a hecc kedvéért,
az egész tolószéket bekente fekáliával, volt, hogy maga alá vizelt közvetlenül
fürdetés után és a kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy kiszórta a hamut
az alátétből, hogy a széke kerekeivel jó mélyen belepasszírozhassa a szőnyegbe.
Már nem haragudott ezekért, már el sem mondta
Péternek, aki már jó ideje a telefont sem veszi fel az anyjának, nemhogy
meghallgatná a vele kapcsolatos történéseket. Félrehúzódva várta, hogy leteljen
anyuka ideje. De az asszony szívósabbnak bizonyult a vártnál.
– Igyekezz, rá akarok gyújtani.
Fáradtan visszahozta az alátétet és átnyújtotta.
Anyuka értetlenül nézett rá.
– Talán én tegyem le?
– Miért ne? Tegye próbára magát, anyuka.
– Ne pimaszkodj. Mit főztél?
– Grízgaluska levest, paradicsomos húsgombócot
krumplival, és hoztam egy piskótát is.
– Lekváros?
– Üres.
– Mint az életem.
– Mint a tiszta ágytálja, anyuka. Kér enni?
– Nem. Hozz be mindenből egy tányérral, majd ha
elmentél, eszem. Olyan képet vágsz mindig, hogy kifordul az ember szájából a
falat.
Tulajdonképpen örült, hogy a megszokotthoz képest
ilyen kedélyesen el tudtak beszélgetni. Félrerántotta a függönyöket, sűrű porszemek
lepték el a szobát. Kitárta az ablakot.
– Huzat van – közölte anyuka megjátszott
aggodalommal.
– Kell a friss levegő. Két perc múlva becsukom,
annyit bírjon ki.
– Igen, öt éve azt teszem: kibírok. Mindent
kibírok – gyújtott rá reszkető kézzel anyuka, és indulatosan fújta ki a füstöt
minden slukk után. – Csukd be most már azt az ablakot.
Egy tálcán behozta a levest és a húsgombócot, külön
tányéron a krumplit, mert anyuka utálta, ha lucskosra ázott a köret. A tálcát
letette a tolószék melletti asztalra, becsukta az ablakot és kiment, hogy a
piskótából is hozzon egy adagot. Anyuka nem volt elég gyors, így visszajövet még
éppen meglátta, ahogy a tálcát szándékosan leveri, és ahogy a paradicsomot mohón
magába szívja az éppen szerdán kitisztított szőnyeg. Nagy levegőt vett, nem
szólt semmit, fogta a takarítószereket és igyekezett minél gyorsabban felitatni
a szószt és kivenni a foltot. Már rég megtanulta, hogy ezekben a játékokban nem
szabad aktívan részt vennie, csak annál fájdalmasabb lesz a vereség.
– Hiába súrolód – sziszegte anyuka, és térdeplő
menye arcába hamuzott. – Ahogy kiteszed a lábad az ajtón, teleszórok mindent
csikkel és hamuval, és szerdáig nem fogok szarni, hogy akkora adagot nyomjak,
mire jössz, amihez két ágytál is kevés volna. Könyékig fogsz turkálni benne!
Nem válaszolt. Összeszedett mindent, elpakolt,
feltöltötte a hűtőszekrényt, bevitt még egy adag ételt, majd sarkon fordult. Az
ajtóból még annyit mondott:
– Már hozzá is kezdhet, anyuka.
Az asszony dacosan rá is gyújtott és tüntetőleg a
szőnyegre pöccintette az első adag hamut. Még hallotta a szidalmait
visszhangozni a lépcsőházban, de mire a földszintre ért, elhalt a hang.
Mire végzett a bevásárlással, a számlák befizetésével
és végre hazaért, már hat óra is elmúlt. Kimerülten lépett ki a cipőjéből, az
élelmiszert ledobta a konyhaasztalra, kibontott egy sört, és a kanapéra zuhant.
Bekapcsolta a tévét, még a híradó végét éppen elcsípheti.
– Tűz ütött ki egy újpesti paneltömb tízedik
emeletén – tájékoztatatta éppen a nézőket az attraktív műsorvezető. – Az oltás jelenleg is tart, a tűzoltók a
kilencedik és a nyolcadik emeletet is kiürítették biztonsági okokból. A tűz a
szélső lakásból terjedt szét a záró szinten. A lakásban lakó idős nő meghalt,
szomszédait füstmérgezéssel szállították kórházba.
Az ismerős ház legfelső emeletén, az egyik utcára
néző ablakból lángnyelvek nyúltak ki. Fekete füst ölelte körül az épületet. Az
utca lakói riadtan figyelték az oltást.
– Micsoda kilépő, anyuka… – mondta ridegen, átkapcsolt a Viasatra, és
kiment a konyhába, hogy megmelegítse a maradék húsgombócot, mire Péter hazaér.
