Összeomlás

 

Legyen forró.
Jégvirágok kúsznak az ablakon.
A bőrömön pattanó fájdalom enyhet ad.
Puszta sűrű, krémes pára az üvegajtó.
A megtisztulást keresem egyre.
Ámítom magam.

Legyen forró.
Vízcseppek peregnek a flakonon.
Hitvány testemen védőréteg a hab.
Buborék-lepel, glicerin-takaró.
Most már fehér vagyok, mint a csempe.
Jótékony mimikri.

Legyen hideg.
Kéküljenek a redők az ajkamon.
Ragadja el az énem a fagy.
Repedjen pókhálósra az üvegajtó.
Azt hiszem, el vagyok veszve.
Add ide a törcsit, édes.

Alapbetegsége nem ismert

Üresség.

Láz.

Magány.

Levegőt.

Nem tudom, melyik erősebb: a halálfélelem vagy az életösztön. Nem tudom azonosítani a fájdalom forrását. Nem tudom, mikor van éjjel, és mikor van nappal. 

Csak árnyakat látok, szellemeket, védőruhás rémalakokat. Eszembe jutnak a történetek azokról, akiket elraboltak az idegenek... Valami ilyesmi élmény lehet az is, jó lenne tudni, hogy azok a történetek igazak, mert az elraboltak vissza szoktak térni, hogy meséljenek. Sőt, a legjobb lenne, ha ez csak egy elrablás lenne. Akkor visszatérhetnék, hogy elmeséljek mindent. 

Néha hangokat hallok, de a szavakat nem értem. Engem sem ért senki, csak hörgök és sípolok. Biztos csak álom. Álmodom az egészet. Másképp nem lehet.

Fázom. Nincs erőm magamra húzni a takarót.

Levegőt, levegőt.

Már minden repedést ismerek a vakolaton. A fertőtlenítő szaga szúr, ez az egyetlen, ami biztosít róla, hogy még élek. A plexi mögött minden szempár ugyanolyan lemondó.

A fájdalomnak már nincs forrása. Én vagyok a fájdalom. 

Szeretném látni a napot. 

Holnap veszek egy nagy levegőt, felkelek, és kinézek az ablakon. Holnap felhívom a családom, és elmondom, hogy minden rendben, ne aggódjanak. Holnap megmondom a főorvosnak, hogy mindent köszönök. Holnap megfogom valaki kezét a kórteremben, hogy ne egyedül haljon meg. 

Holnapra kaviccsá válok én is.

Csak még egy kis levegőt...

A vonásaim elmosódnak, a testem lassan eggyé válik az ágykerettel, a falakkal, felveszi a múszerek rezgéseit, már nem is érzékel mást, csupán azokat az elektromos impulzusokat visszhangozza és tükrözi, mintha nem is a gépek tartanák életben a testet, hanem a test táplálná a gépet.

Egy közönyös angyal nyúl felém, fehér szkafanderben. 

A szíve helyére filccel firkált, girbe-gurba felirat az utolsó szó, amit életemben olvashatok: Ica.

Szokásos bögre

 A szakácskönyv biztatóan meredt rá, széttárva lapjait A legfinomabb sacher torta nevű receptnél. Már a hozzávalók felsorolása is bosszantotta: mindent bögrében határoztak meg gramm vagy dekagramm helyett. A szokásos bögre, ezt írja… Mégis mekkora a szokásos bögre? Teához a fél literes, kakaóhoz a 250 milliliteres, egy eszpresszóhoz egy egydecis is elég lenne. Tanácstalanul vizsgálgatta edényeit a polcon. Különböző színű és alakú bögréi némelyikénél lehetetlen volt megállapítani ránézésre az űrtartalmat. Talán egy pohár jobb lenne, gondolta, de a mustra során kénytelen volt belátni, hogy poharai alakja is túlságosan eltér a megszokottól ahhoz, hogy képes legyen kiválasztani a megfelelőt. Valahol, valamelyik szekrénye mélyén mintha lenne ugyan egy mérőkancsó, de nincs az az isten, hogy most ezért feltúrja az egész konyhát. Talán valamelyik szomszédja tudná, mit jelent az, hogy szokásos bögre. Talán a Juli. Épp ma reggel próbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre, hogy ott áll a kocsijánál, amikor ő épp bezárta maga mögött az ajtót. Nem mehet át most barátságosan egy ilyen bizalmas kérdéssel. 
 Egy óra vívódás után szinte önostorozásba kezdett, hogy a megoldás korábban nem jutott eszébe: cukrászdában fog tortát vásárolni! Igen ám, de az egyetlen hely, ami szóba jöhet, ahol nincs minden süteménynek egyforma margarin íze, ahol a kínálat 80%-a nem paleo, vegán vagy diabetikus, ehetetlen szörnyűségekből áll, vagy ahol nem a gourmet közönség számára készítenek gyönyörű, miniatűr desszertfalatkákat aranyáron, na, az a bizonyos hely hónapokkal ezelőtt bezárt felújítás miatt. 
Eddigi visszafogott zaklatottsága lassan kétségbeesésbe csapott át. A cukrászdának nincs honlapja, sem Facebook oldala, mert a tulajdonos idős és régimódi, nem érdeklik a modern megoldások, ettől olyan finomak a desszertjei is. Telefonszáma biztos van, de annyira utált telefonálni, hogy ha a boltban udvariatlan volt vele a csemegés, akkor sem intézte el ott azonnal szóban, hanem dühöngve hazament, és az üzletvezetőnek címzett hosszú levélben ecsetelte a történteket. Módszere működött, a bepanaszolt alkalmazottat a következő vásárlás alkalmával általában már nem találta ott.
Ekkor eszébe jutott Anasztázia, akivel több ponton is összekapcsolódott az életük: a gyerekeik ugyanott tanultak meg úszni, ugyanabba az óvodába jártak, most pedig osztálytársak az egyik jónevű elit iskolában. Anasztázia abban a bizonyos régimódi cukrászdában volt felszolgáló, így a kötelező, mosolygós köszönésen kívül társas interakcióik állandó eleme volt a “Mit adhatok?”, a “Mást ezen kívül?” és a “Köszönöm!” is.
Meg kell kérdezni Anasztáziát, nyitva van-e már a cukrászda. Persze a telefonszámát nem tudta, de Facebookon ismerősök voltak. Akkor ír neki Messengeren. 
Kikereste a névjegyzékből, egyáltalán nem lepte meg, hogy ennyi év alatt sem váltottak még egyetlen üzenetet sem. Na, majd most. De mégis mit írjon? Kedves Anasztázia? Nem, jó lesz annyi is, hogy szia. És aztán? Ha találkoznak az iskola előtt, sosem beszélgetnek. Anasztázia más körökben mozog, a népszerű, kiterjedt kapcsolatrendszerű, tisztességesen dolgozó, de nem túlképzett anyák körében, akik csak iskolai dolgokról, hasmenésről vagy a legfrissebb válásokról képesek fecsegni, de ezekről órákon át. Ezeket az anyákat már akkor lehet hallani, amikor még nem is látszanak a tömegben. Harsányak és mindig nevetgélnek, vagy épp felháborodottan panaszkodnak, szidalmaznak, esetleg befeketítenek valakit. Anasztázia legtöbbször inkább csak hallgatott és bólogatott, minden pórusán keresztül igyekezett magába szívni az információkat, hogy valahol máshol, másoknak továbbadhassa azokat, örökös mozgásban tartva a kisvárosi pletykagépezet motorikáját.
 De mit írjon a szia után? Nem akart se túl barátságosnak, se túl kimértnek tűnni. Tulajdonképpen semmi közük egymáshoz, és ezen a jövőben sem kívánt változtatni. Ugyanakkor több éve ismerik már egymást, mégse beszélhet úgy vele, mintha csak egy alkalmazott lenne a cukrászdában. Azt fogja írni a cukrászda helyett, hogy cuki! Az utcán hallotta ezt a kifejezést egyszer, lazának és bennfentesnek hangzott, ebben a szituációban tökéletes lesz. Megnyitotta a csetablakban a karaktertáblát és gépelni kezdett:
 “Szia! Nyitva van már a Fórián cuki így, felújítás után? Égetően nagy szükségem lenne egy tortára.”
 Küldés. 
Talán kissé eltúlozta azzal, hogy égetően, de most már mindegy. Idegesen kopogtatta körmeit okostelefonja szilikon tokján.
 Látta 15.17.
 …
 “Szia. Már nem dolgozom a Fórián cukiba.”
Remek, a cukiba dolgozik, a cukiban meg megy… 
Miért is gondolta, hogy ez lesz a jó megoldás?!
 “Oh. Köszi.”
Most megint mit nagyképűsködik ezzel a költői sóhajjal? Nem volt elég az égetően?! Már félig begépelte a következő üzenetet, amivel igyekezett még lazábbnak és bennfentesebbnek tűni, kiköszörülni a csorbát, legalább megközelíteni annak a bizonyos anya-körnek a legszélét valami frappáns és önironikus megjegyzéssel, de Anasztázia megelőzte:
 “Nincs mit. Szia!”
Lepattintotta! Egyszerűen lepattintotta! Ott ordít a mondat végén a felkiáltójel, ami nem tűr ellentmondást, még egy kérdésnek már nincs helye! 
 Lesújtva roskadt le a konyhaszékre. Keserűen fortyogott benne a harag és a megaláztatást. Újra és újra végigolvasta az üzenetváltást, igyekezett kideríteni, vajon hol ronthatta el. Nem jött rá. Járkálni kezdett, mint egy elárvult madárfióka, körözött a konyhakövön. A bútorok körvanalai elmosódtak, és mintha a csempe cakkos mintája elnagyolt vázlat lett volna csupán. Amikor kifáradt, a szíve hevesen vert, a keze remegett. A szája egészen elkeskenyedett, fázott. De még mindig nem volt meg a torta.
A szakácskönyv látványos műsüti-illusztrációja továbbra is egy felejthetetlen gasztronómiai kaland átélését ígérte, de már nem hitte el.  Levett egy bögrét a polcról. Mától ez lesz a szokásos.

A választott opció végrehajtása nem lehetséges

Mindig a nagy ébred legkorábban, fél hatkor kipattan a szeme, azonnal éber és tettre kész, a világ már hajnalban a lábai előtt hever, és ő minden nap le is igázza, hős lovag vagy világháborús katona bőrébe bújva. Utána a kicsi kezdi rázni a kiságy rácsait, a lábát emelgeti, hátha végre sikerül kimásznia egyedül, közben egyre erélyesebben igyekszik hangot adni aktuális szükségleteinek. A középső ekkor húzza fejére a takarót. Nem, az nem lehet, hogy megint reggel van. Ilyenkor még nem lehet beszélni vele. Csak cirógatni, babusgatni, ölbe venni, hogy ne legyen olyan fájdalmas a felkelés.

De ma nem.

A nagy reggelit kér, lelkesen sorolja a hozzávalókat: egy szelet kenyér, arra vaj, aztán a sonka, aztán a sajt, megint sonka, és még egy szelet kenyér vajjal, összeborítva. Ez a szendvics, tudtad, anya?

Tudta. Tegnap is tudta. Meg tegnapelőtt is.

Reggeli előtt vécézés, tisztálkodás, pizsama le, melegítő, póló, zokni fel.

Egyszer, kétszer, háromszor.

Az asztalnál kisebb verekedés alakul ki, csak a szokásos: valaki mindig rossz helyen, vagy túl közel, vagy túl messze ül.

–  Elég legyen – mondja, de igazából nem érdekli.

Előveszi a három tányért: a minyonosat, a pillangósat és a verdásat. Felrántja a hűtőt, minden szóba jöhető hozzávalót kirámol, kések, vágódeszka, szeletelő. Minden ugyanúgy, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

A nagy boldogan majszolja a szendvicset, a kicsi csak sajtot falatozik, a középső pedig állítja, hogy a vajas pirítós, ami eddig a kedvence volt, most már az ő életével összeegyeztethetetlen, és ha nincs a kedvenc gabonapelyhéből, akkor inkább nem reggelizik.

Nincs.

De tej van.

Az egyik pohárba tej kerül, a másikba almalé, a harmadikba narancs.

Van egy csésze kávé is valahol. Az ablakpárkányon találja meg. Hideg.

Kipakol a mosogatógépből, majd újra be. Bekapcsolja, 65 °C, rövidített program… ja, nem, csak 45-nél és 70-nél van ilyen opció. Mindig elfelejti… A gép elindul, lomha ütemben forog a szórókar.

A gyerekek szétszélednek, az asztalon romokban hever a sok maradék.

Eltakarítja, ahogy tegnap. Ahogyan tegnapelőtt.

Levegőzés. Kinti nadrág, cipő, kislapát, kisvödör, kismotor, kisbicikli. Az idő felhős, pulóver is kell, szürke bágyadtság telepedett a kertvárosi házakra. A felhők mozdulatlanok, csak a színük sötétedik egyre. Talán kint maradhatnak még egy kicsit. Tegnap ilyenkor még nem esett. Tegnapelőtt sem.

Az udvari játék abbamarad, amikor a kicsi homokot szór a középső szemébe. A gyors anyai reakciót a rutin szüli, nincs mögötte szerető gondoskodás.

Ma nincs.

Bemennek. Az újabb csetepatéra öt percet sem kell várni. Mind a három ugyanazzal akar játszani, konszenzus nem lehetséges, csak egy maradhat. A vérre menő küzdelmet azzal igyekszik megszakítani, hogy bekapcsolja a tévét. Megkeresi a kedvenc mesét, már indítja is.

            – Üljetek le egy kicsit, hozok nektek dinónasit.

          –  Dinónasiii!!! – hangzik a hármas üdvrivalgás, de a zacskó birtoklásáért újabb harcba kezdenek. Hallja a hangokat, látja a mozgó ajkakat, de képtelen értelmezni a három oldalról arcába zúduló cáfolhatatlan érveket. Igazságot kellene tennie közöttük. A kicsi javára dönteni. Tegnap a nagy javára döntött. Tegnapelőtt a középsőére.

Tehetetlenül áll a miniatűr forradalmi össztűzben.

A szakirodalom szerint ilyenkor félre kell vonulnia, amíg jobban lesz.

A fürdőszobába menekül. Magára csukja az ajtót, de így is tisztán hallható a visítozás. Egy pillanatra a tükörbe néz, de félrekapja tekintetét. A gyógyszeres szekrényben kotorászik. Valahol lennie kell egy doboz nyugtatónak, nemrég váltotta ki. Megvan. A doboz érintetlen. Reggel és este 1. Leül a kád szélére, felpattintja a fiolát, óvatosan rázogatva a tenyerébe ejt egy apró, sárga tablettát. Leteszi a mosdókagyló peremére, amíg a fogmosó pohárba vizet tölt. Aztán leteszi a poharat. Kivesz még egy bogyót. Még egyet, még egyet, szép sorban rakja őket egymás mellé, mintha fénytelen aranygyöngyök díszítenék a csillogó, fehér porcelánt. Egészen közel hajol, igazgatja őket, csak akkor lesz elégedett a szokatlan sormintával, amikor minden egyes ékkő azonos távolságban helyezkedik el egymástól és a perem két szélétől.

Tökéletes.

Ez a rögtönzött kreatív megoldás békével tölti el. Felpillant. Akit a tükörben lát, idegen.

Még egy mosást összekészít azért. Sokáig hezitál, hogy színeset vagy feketét.

Mosókapszula, öblítő. Becsukja a mosógép ajtaját. 40 °C, előmosás nélkül, centrifuga 1200 fordulattal, több víz. Opció nem lehetséges, jelenik meg a digitális kijelzőn a villogó felirat.

Még egyszer megnyomja a gombot: opció nem lehetséges. Újra és újra megnyomja, de a mosógép ragaszkodik az álláspontjához. Észre sem veszi, hogy már zokog. A kezével keni el az arcán a könnyet és a taknyot, Hörögve, fuldokolva sodorja bele a mosdókagylóba a pirulákat, megnyitja a csapot, az erős vízsugár kíméletlenül tünteti el mindet, nyom nélkül. Megmossa az arcát, elzárja a vizet, megtörölközik. Nem néz tükörbe.

Kinyitja a fürdőszoba ajtaját.

Odakint a gyerekek a szétszaggatott piros zacskót szorosan körbeülve merednek a képernyőre.

Előbb mindig a kicsi nyúl a szőnyegen heverő kupacba, aztán a középső, végül a nagy. Ritmusosan ropognak az extrudált dinófalatkák az apró fogacskák között.

Halkan mögéjük lép, leguggol, egyszerre öleli magához mind a hármat. Babasampon és ketchupos fűszerkeverék illata tölti meg az orrát.

            –  Mi az, anya? – kérdezi a nagy.

Hosszan nézi a három tiszta arcot, mielőtt válaszol.

            –  Spagetti lesz az ebéd – mosolyog, és már indul is, hogy elővegye a tésztafőzőt.

Rémálom

Sötét, szűk szobában állok. A katicabogaras éjjeli lámpa színes csillagokat vetít az ablaktalan falakra. Széttárt karom éppen átéri a rendelkezésemre álló teret. Tenyerembe mélyednek az érdes vakolatszemcsék. Alattam vastag jég, a jég alatt hatalmas óralap. Határozott, precíz kattogással adja az ütemet a méteres másodpercmutató: tik-tak, tik-tak.

Izmaim fáradnak, de meg kell tartanom magam a tükörjégen. A közelben valami rotyog a tűzhelyen, hallom, ahogy a felhabzott folyadék kifut, és sercegve ráég a főzőlap szélére. A falnak támaszkodva araszolni kezdek a hang felé. Tik-tak, tik-tak. Égett zsír és erős fűszerillat tölti meg az orromat. A negyedik lépésnél megreccsen alattam a jég. Harang kondul. Lenézek. Hat óra van. Elviselhetetlen zaj támad. Gyereksírás, kapucsengő, centrifuga, vízforraló, kukásautó, porszívó, sziréna. A falon át valaki azt üvölti: gyönyörű vagyok. A mutatók mentén kettészakad az óra számlapja, sűrű, sárszínű massza tör elő a jégtáblák közül, s most már az idő fagyos hányadékában gázolok. Meglátok egy ajtót. Kiáltanék, de a torkomra száradt mondatok elzárják a hangom útját. Kétségbeesve kaparom a falat, hogy előrejussak. A lábam alig mozdul az ingoványban. Nem tudom befogni a fülem, a fejem lüktet, az agyam képtelen blokkolni a lármát. Kétszer hányok, míg végre az ajtóig érek. Nincs rajta kilincs. Zokogok. A zaj egyetlen, elmosódott hangörvénnyé egyesül, idegpályáim megfeszülnek, sikítok, hiszem, hogy én vagyok hangosabb, aztán egyszer csak elnémul minden. Tik-tak… tik-tak…

Körülnézek. Nem látok jól a könnytől és a verejtéktől. Még mindig az ajtó előtt állok. Zihálva, minden megmaradt erőmet összeszedve berúgom és… elrángatlak a tévé elől…

Tik… tak…

Ezt neked is látnod kell!

Lomtalanítás

 A képen hároméves lehetek. Egy széken ülök, virágmintás ruhácskában, és egy puha kis szívet morzsolgatok apró, hurkás ujjaimmal.

A szív fehér.

A szám piros.

Mosolygok.

Magabiztosan tudom, hogy szeretnek. Magabiztosan hiszem, hogy ez sosem lesz másképp. A fotón nem látszik, hogy a lábam a levegőben kalimpál. Sok év telik még el, mire végre leér a földre. De akkor meg már kizárólag törökülésben ülök, mindegy, milyen széken.

Ahogy most is.

Combom fonott kosara csordultig tele emlékekkel. Színes és fekete fehér analóg fotográfia, polaroid, meg  digitális fotónyomat. A zavaros mozaikok között sehol sem találom önmagam. Már nincs kedvem emlékezni. Nincs kedvem rendszerezni. Vissza akarom zárni valamennyit a vastag falú kartondobozba, amit nagytakarítás közben vertem le, hogy zuhanás közben hörögve hányhassa elém a múltat.  

Kétmaroknyi halmokat dobálok vissza a száműzöttségbe. Néhány kép sarka felpöndörödik, néhány meg is törik.

Jé, ezen te vagy.

Mosolygok.

A szám elfehéredik.

A szívem már rég nem dobban, ha látlak: mint gyerekkorodban a fikagombócot, elmorzsoltad két ujjad között.

Látogatás

A főtéri papírboltban füzeteket veszek. Zsírkrétát. Szeret rajzolni. Írni nem tud. Olvasni sem.

Elhajtok a templom mellett balra, és már meg is látom a kaput. Nem állok készen. Mégis becsengetek, tompa léptek papucsban, kulcscsörgés. A vasrács kinyílik. Az udvar most is olyan rendezett, mintha ünnep lenne. Talán az van.

Az ajtó mellett egy kis asztalnál ketten ülnek egymással szemben, mintha beszélgetnének. De csak némán merednek maguk elé, talán nem is látják egymást, mintha az, amit valójában figyelnek, ott lenne valahol a másik mögött, igen, ott lehet a válasz minden miértre és hogyanra a kopott tapéta alatt, a vakolatban.

Alig van mozgás, bár az érkezésemtől a feszültség szintje érezhetően nő. Egyforma arcokat látok. A rövid egyen-frizura, a torz mosoly és a kicsavart testek nem mutatnak semmilyen nemi jelleget.

A fotelből nagy lendülettel felém indul valaki, karját ölelésre tárja, azt kiabálja elnyújtva, nehézkesen artikulálva, szia. A gondozónő közénk ugrik. Pofon. Újra csend. Elfordítom a fejem, mintha épp nem is figyeltem volna oda.

A nappali helyiségben mosolygó szemek, mosolygásra képtelen ajkak. Élethozó istenség vagyok, a külvilág szent küldöttje. Nem mernek megérinteni. Csak a mozgásom kavarta légörvényt markolásszák önkívületben.

Elindulunk a folyosón. A fal mellett zavartan áll egy másik lakó, szemét lesüti, ahogy mellé érünk. Akkor veszem észre, hogy egy vizelettócsa közepén áll. Nadrágja ülepéről ütemes csöpögés. Félrenézek megint.

A fordulóban a csupasz kövön fekszik egy idős alak. Bízni próbálok abban, hogy csak alszik.

Végre meglátom őt is. Lassan közeledik. Egymásnak szorított térddel, befelé fordult lábfejekkel csoszog nehézkesen. Karja nagyot lendül minden lépésnél. Egyensúlyoz. Boldognak tűnik, bár sosem tudom eldönteni, mikor vicsorog és mikor mosolyog rám. A hanghordozásából rögtön megértem, örül nekem. Esetlen ölelés. Az olcsó mosószer émelyítő, idegen szaga. Átadom a füzeteket és a krétát. Még jobban örül. Hoztam sütit, mondom, majd kínáld meg a többieket is. Általános ujjongás, még meg is tapsolnak.

Meghallgatom a szokásos éves jelentést. Nincs változás. Nincs újdonság. A látása nem romlott. A szíve továbbra is gyenge. A cukra olykor magas. De az ő állapotában, ugye. Igazán szép kort megélt már. Higgyem el, mindent megtesznek érte.

Elköszönök. Félszegen, hidegen, ahogy mindig. Kifelé menet már én diktálom az iramot. Kint akarok lenni. Összerándulok, amikor a zár bekattan mögöttem. Rágyújtok. A füst öli ki az orromból a benti szagokat. Aztán beülök az autóba. Becsatolom magam. Remegő kézzel kapaszkodom a kormányba. Nincs erőm.

Álmomban utánam szalad, kilöki a kaput, feltépi a kocsiajtót, beszáll, fújtat legyengülve. Nem szól semmit, csak néz, tisztán, mint aki hirtelen mindent megértett. Az épületből riadt mozgolódás hallatszik, a mesterséges rend felbomlik, minden összezavarodik, kiabálás, csattogó léptek, ajtócsapkodás. A műszerfal felé fordulok. A motor jár. A tükörben a tekintetét keresem. A szemében nincs kérés. Még sosem volt ennyire biztos semmiben. A rács kivágódik, én a gázra lépek. A templom mellett jobbra, aztán végig egyenesen az autópályáig. Egyszer sem néz vissza. Mire a felhajtóhoz érünk, elalszik. Hangtalanul zokogok, nehogy felébresszem. Hazamegyünk.

A visszajáró

Kifelé menet megbotlom, majdnem egy alter srác karjaiban kötök ki. A nagy riadalomra gyorsan előveszek egy cigit. Túl nagy a nyüzsgés a bejárat előtt, hátramegyek, a konténerek mögé. Ki akarom szellőztetni a fejem. A negyedik vodka már lehet, hogy nem kellett volna.

Oldalra pillantok, az üres rekeszek és kartondobozok között félig fekszik valaki. Elég rosszul lehet. Közelebb megyek. Összehányta már magát néhányszor, savas bűz lengi körül, a végtagjai ernyedten lógnak, feje oldalra billen. Leguggolok mellé, a meglepetéstől szinte felsikoltok.

            – Jé, hiszen ez a Friedholcz Lili! Nahát!

Elképedve bámulom ezt az ocsmány látványt. Hihetetlen. Így találkozni újra a Friedholcz Lilivel! Ezt le kéne fényképezni.

Másodikban Lili, csak úgy, év közben megjelent az osztályban. A szülei átíratták, mert Lilike nem érezte jól magát az előző iskolában. Az egyetlen volt közülünk, akit autón hordtak a szülei, neki már akkor flitteres Minnie egér virított a külföldön vásárolt pólóján, amikor nálunk flitter csak arra került, amire magad varrtál, és elegáns, piros színű, vékony keretes szemüveget viselt, miközben minden gyerek úgy nézett ki a kommersz keretekkel, mint egy elcseszett bagoly közvetlenül sztrók után. Nem csoda hát, hogy Lili hamar átvette a közösség irányítását. Ha valaki ellenkezni próbált, azt kicsinálta.

            – Igaz, Lilikém? Várjál, félrehúzom a hajadat, belelóg.

Engem harmadikban, egy technika órán pécézett ki magának először. Az óra elején körbejárt a kosár, amiben a ragasztókat gyűjtöttük. Úgy sem volt mindig mindenkinek, ezért elég volt, ha minden padra jut egy. Mire a kosár hozzám került, az enyémet már elvette valaki, de találtam egy bontatlan, piros Technokolt, név nélkül. Kivettem, középre tettem. A másik padsor közepén Friedholcz Lili szinte azonnal felpattant a helyéről, felháborodva sipítozott, hogy elloptam az ő vadonatúj ragasztóját. Vitatkozni kezdtem, hogy név nélkül, és különben is, padonként egy. Senkit sem érdekeltek az érveim. Edit néni tehetetlenül szemlélődött, végül tubuscserét rendelt el, és felszólított, hogy a következő órára nekem is legyen. Nem mondtam el, hogy van, csak Andrisnál. Ők négyen vannak testvérek, négy iskolás, de mindenből csak egyet tudnak venni, így két óra között cserélgetik a felszerelést, kinek mi kell éppen. A nővére viszont az igazgatónál töltötte a szünetet, Andris nem tudta elkérni tőle a ragasztót, az enyémet választotta a kosárból. Én meg gondoltam, mindegy, hiszen padonként egy.

            – Mit mondasz? Mit kérsz? Vizet? Sajna, az nincs nálam.

Lili a szünetben lendületes léptekkel, a szőke haját ide-oda rázva, az éppen aktuális udvarhölgyeivel körülvéve az asztalomhoz lépett, levágott rá húsz forintot. Vegyek rajta ragasztót péntekre, különben baj lesz. Röhögtek. Nem feleltem. Dózsa arcára fókuszáltam a csillogó fémdarabon. Megvártam, amíg viháncolva odébb állnak, csak akkor tettem el. Másnap, amikor senki nem figyelt oda, becsempésztem egy tubussal a gyűjtőhelyre. A nevet is ráírtam: Kondoros András.

            – Basszus, Lili, legalább fordulj el, az egész szerelésed mehet a kukába! – közelebb hajolok, kaján képpel mustrálom, ahogy megint beteríti magát a nyúlós, darabos mocsokkal. – Te, tudtad, hogy répa mindig van benne? Nézd, szerintem ez itt az, látod?

Lili nem bírt magával, a tornán, a sorakozó alatt elmesélte Jutka néninek, micsoda tolvaj vagyok én. Elemi erővel tört fel belőlem a düh, ordibálni kezdtem. Mindenki rajtam nevetett, csak Jutka néni hallgatott megvetően. Igazolatlan óra, irány az öltöző. Ott már alig sírtam. És tudtam, hogy jó ideig minden szünetet egyedül töltök majd, mert ha a Friedholcz Lili azt mondta valakire, hogy nem lesz a barátnője, akkor azzal a többiek sem állhattak szóba. Alapszabály.

A hatodik év megint Lili körül forgott. Egyetlenként felvételizett az iskolából valami elit hatosztályos gimnáziumba, úgyhogy hetente hallgathattuk a beszámolóit a felvételi előkészítőről, a magántanárairól és hogy az a suli mennyire jól felszerelt. Alig akartam elhinni, amikor kiderült, hogy felvették. Év végén egy szokásos nagyjelenettel búcsúzott, aztán eltűnt örökre, csak az osztályon belüli állandó gyanakvás és bizalmatlanság maradt utána. Sosem voltam még olyan boldog.

Még mindig ezen vigyorgok, amikor Lili görcsrohamot kap. Vadul rázkódik a teste, a szájából vegyes színű, habzó váladék csurog az állára. Felállok. Hátrébb lépek. Lazán a farzsebembe süllyesztem a kezem. Még ott a visszajáró a cigiből. Átszámolom, egy érmét Lili felé hajítok.

            – Nesze. Itt a húszasod.

A pénz néhányat pördül a kövön, aztán a hányadék közepében landol.

Eldobom a csikket, sietek vissza. A kedvencem szól. Táncolni akarok.

Alagútban

Azt mondtam, kapd be, te meg, hogy én kapjam be, és ez az abszurd patthelyzet megint zárójelbe tette a lényeget. Ott hagytalak, harmadjára is az arcodba ordítottam, hogy vége.

Futok a földszintig, közben eszembe jut, hogy a pendrive-ot a gépedbe dugva felejtettem, pedig azon van a holnapi prezentáció. Remek. Vissza mégsem mehetek most már. Átkozom a napot, amikor megismertelek, lehet, hogy néhány szitokszót hangosan is kimondok, mert a kapu előtt, egy túlsminkelt, kékfehér hajú öregasszony fejét rázva csetteg, majdnem lesodrom a járdáról. Gurulós táskája oldalra billen, kifordul a kezéből. Nem állok meg segíteni neki. Mintha látnám, ahogy felém hadonászik. Szarok rá.

Levágtatok a metróhoz, keresek egy kevésbé koszosnak látszó széket. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt a várost, a széket, amin ülök, a bűzt, a fényeket, és legfőképpen téged nem akarlak többé. Gondolkodni sem akarok. Próbálom elterelni a figyelmemet.

Két lány, csillámos műkarmokkal hevesen mutogat és affektál. Nagyokat vihognak. A szájuk is csillog. Idáig érzem a parfümillatot. Elképzelem, ahogy a drogériában ugyanígy dumálnak az illatszereknél, amikor a polcot hirtelen feldönti egy medve, ők pedig nyakig merülnek a pacsuliban, visítva. Egy jóképű, szőrös jeti is lehetne. Hogy nagyobbat visítsanak. Egy kapucnis fiú nagyokat lép a Martensében. Az utolsó kocsiban akar felszállni. Ránéz a kijelzőre. Én is. Még két perc. A hangosbemondó üvölteni kezd, hogy a biztonsági sávot. Keresem a bűnöst: egy ideges, öltönyös fazon hajolt be az alagútba, mintha attól hamarabb ideérne a metró. Amatőr. Egy középkorú nő egy válltáskával és három nejlonszatyorral serpát játszik, mielőtt hazaér, és nekiáll a vacsorának. Egy pillanatra a saját arcomat látom az övé helyén. Na, ne.

Egyre erősödik a menetszél. Felállok. A Martenses fiú felé indulok. A távolban feltűnik a két fénykorong. A fiú újra a kijelzőre néz, harminc másodperc, majd be, az alagútba. Felméri a távolságot. A metró üvöltve közeledik, a szél a szemembe sodorja a hajam, odakapok, félrekotrom.

Fékcsorgás. Szikrák a síneken. Füst. Nem mozdulunk. A lányok videóznak. Biztonsági őrök kemény léptei dobognak lefelé a lépcsőn. Megkezdik a kiürítést. Kelletlenül elindulunk. Mire kiérek az aluljáróból, már hallani a szirénázást is. Legalább fél órát várhatok a metrópótlóra. Kapják be.

Üzemi baleset

Fotó: Vörös Miklós

Előadja: Für Anikó

Vörös Miklós Talált tárgyak 

című fotósorozatának a budapesti Faur Zsófi Galéria adott otthont 2017. január 19. és február 28. között.

–  Neked mid van, Paja?

 –  Abált szalonna, kenyér, meg egy kis macskapöcse a hideg ellen, hehe.

 –  Ájjáijé, kokkódzsámbó, ájjáijé…

 –  A hideg ellen kevert kell, Karesz, nem macskapöcse!

 –  Na, akkor adjál ide is, Gyulám, mert vacogunk. Azt a szart meg kapcsold már ki!

 –  Nesztek. Aztán zsuga?

 –  Naná!

 –  Kívánok, uraim.

 –  Jó reggelt, főnök!

 –  Igyekezzenek a kajával, nem fogok maguk miatt kötbért fizetni. Hát ez? Hányadik felest húzta már le, Gyula?

 –  Hideg van, főnök.

 –  Dolgozzon, attól kimelegszik. Vegye ki a szájából a cigit, ha velem beszél. Kettőre jön a munkavédelmis, addigra olyan friss legyen a lehelete, mint az alpesi levegő, különben kirúgom. Milyen kártya ez itt?

 –  Pinapóker, főnök. Látja, a kettesen még kabát van a csajokon, az ászon meg már semmi! Hát, ez ám a motiváció, hogy rámenjek az ászpókerre, nem igaz?

 –  Elmegy a fenébe, Paja! Nem elég, hogy a telephelyet kiplakátolták védősisakos, pucér macákkal, akiknek úgy áll a kezében a csőkulcs, mint apácáéban a bráner, most már itt is ez megy? Lejátszanak két menetet, aztán egész nap csípőből emelik az acélszerelvényt! Tűntessék el ezt is, de gyorsan!

 –  Igen, főnök.

 –  Gyula, maga menjen át a C szektorba, a Jani már várja. Na, mi lesz? Induljon már!

 –  Jól van, főnök, megyek már.

 –  Ájjáijé, kokkódzsámbó, ájjáijé…

 –  Vigyázzál, Gyula, a gödör még nincs kiöntve!

 –  Á, nem hallja.

 –  Maguk is munkára, gyerünk.

 –  Ááá!!!

 –  Gyulám, Gyulám! Baszki!

 –  … Kokkódzsámbó, ájjáijé…

Modern anyu és az alkotói válság

7:21

Apró léptek közelednek. Egy kíváncsi, kék szempár figyel tökéletes éberséggel.

 –  Apa hol van?

 –  Dolgozni ment.

 –  Éhes vagyok.

Irány a konyha, előtte kis kitérő oda, ahova a király is gyalog. Öltözés.

7:26

Miközben a kolbászt karikázom, eszembe jut, hogy mielőtt az este elaludtam volna, egész jól összeraktam az új novellám cselekményvázlatát. Le kéne írnom, amíg még viszonylag tisztán fel tudom idézni.

A kicsi odabent nyöszörögni kezd. A macija belegabalyodott a paplanba, nem találja. Armageddon. Naiv kísérlet egy békés pelenkázásra és öltözésre.

7:40

A nagy mégsem kolbászt kér kaláccsal, hanem májkrémes kenyeret sajttal. Elé teszem.

 –  Hol a kolbász?

Hajtépés helyett laza mozdulattal a kicsi tányérjáról visszajuttatom a kolbászdarabokat a – mint kiderült – jogos tulajdonosának. Még jó, hogy a kicsi sajtdiétát tart.

Kávét akarok.

8:23

Csak csipeget mind a kettő, bele vannak zuhanva egy mesébe. Sikerül meginni a kávém, de a vázlat megírása helyett inkább olvasok. Ütemes csörömpölés a pohárral, és az asztalon vastagon szétkent sajtdarabok adják a tudtomra, hogy a reggelinek vége. Fogmosás. Az egyik legózni kezd, a másik szétrámolja a könyveket. Tudásszomj.

9:03.

Mosás elindítva, mosogatógép bepakolva, szemét összegyűjtve, pelenkás kuka kiürítve. Szép idő van, játszóterezést indítványozok. Ujjongás, megőrülés. Homokozó felszerelés összekészítése, itthoni ruha lecserélése olyanra, amiből könnyedén ki lehet rázni a két kiló homokot, amit majd hazahozunk. Javaslat ürítésre, hogy ne a bokorban ügyetlenkedjünk.

 –  Nem akarok.

 –  Indulás előtt kell pisilni.

 –  Én úgysem fogok.

 –  Csak próbáld meg.

A vécében csobogó Niagara némileg ellentmond a nemes elhatározásnak. A kicsi lábára már a szandált szuszakolom, amikor hirtelen elbódít az anyagcsere sikerét jelző, semmihez sem hasonlítható intenzív aromafelhő. Vetkőzés. Pelenkacsere. Öltözés.

9:48

Elindulunk. A kicsi szűköl a hordozóban, mert nincs mind a két kezében ropi. Probléma orvoslása, alig hallható, békés ropogtatás szívtájékon. Közben loholok a nagy után, aki rakétakilövést imitál futóbiciklivel. Enyhe nyomásra sikeresen lefektetünk néhány új szabályt, ettől kezdve jól lemarad, aztán nekirugaszkodik, az egész utca tudtára adja, hogy a rakéta startra készen áll, majd széles vigyorral az arcán száguldani kezd felém. Mikor mellém ér, megáll, újra lemarad.

10:07

Üres játszótér, boldogság, nyugalom. A homokozóban megindul a nagyberuházások kivitelezése. Az én feladatom a szitálás, illetve a kavicsok elszállítása egy dömper segítségével az építkezés helyére. Nagy munka, nagy felelősség. A kicsi velem szemben, csak úgy, nyíltan homokot nyalogat egy gereblyéről. Tájékoztatásom az eszköz rendeltetésszerű használatáról süket fülekre talál. Közben a közeli buszmegállóban hangosan vitatkozó pár szavaiból próbálok elcsípni egy-két mondatot. De jó történet lenne ebből is.

10:45

Mindkét gyerek az éhenhalás szélén. Kölesgolyó, víz, alma. Ropi. Alma. Víz.

 –  Kekszet kérek.

 –  Azt nem hoztunk. Egyél golyót.

Könnybe lábadó szem, kétségbeesett toporgás a világ e mérhetetlen igazságtalansága láttán.

Felbukkan egy gyerek, labdája is van. A világ újra kerek. A kicsi fárad. Már csak a csúszdázás lelkesíti, persze kizárólag fejjel előre.

11:30

Indulás haza. A futóbicikli-rakéta lomhán halad. Falrugdosás, cipőorr koptatása a járdán, levélzörgetés kedvetlenül. A kicsi el-elbóbiskol a mellkasomon.

11:45

Betódulunk az ajtón. Vetkőzés, homokszórás- és söprés, pisilés, mosakodás, ebédmelegítés. A nagy lassan kanalaz. A kicsi álmos és mérges, rövid időn belül a földön landol az ebédmaradéka. Fektetés, egy perc, és már alszik is. Romeltakarítás.

12:10

 –  Mesélj nekem valamit.

Mesélek. Megbeszéljük.

 –  Még egyet. Ez lesz az utolsó.

Mesélek. Megbeszéljük.

 –  Csak még egyet.

 –  Nem. Alvás.

Kis nyüfögés, aztán belefúrja az arcát a plüsseibe, s csak az egyenletessé váló szuszogásból tudhatom, hogy elaludt.

12:35

Teregetés, az asztal letakarítása, ebédmelegítés saját részre. Laptop előkészítve, nyitva egy üres word dokumentum, na, majd most.

12:55

Az ebéd elfogyott, kéne egy kávé.

Még egy violinkulcsot és két békát kell megtalálnom ezen a nyomorult képen, hogy a következő szintre léphessek.

14:19

A kurzor lehangolóan villog az üres lap közepén.

Leírok egy mondatot és lesz, ami lesz. Vagy nem.

14:33

 –  Anya, pisilnem kell.

A szövegszerkesztőt bezárom, indul a délutáni műszak.

Öltözés, Túró Rudi.

 –  Ne szorongasd, megolvad.

 –  Addig nem kezdem el enni, amíg nem kapcsolsz nekem Pettsont.

Amíg az öreg a lüke macskával szerencsétlenkedik, főzök egy kávét. A kicsi is felébred. Harci pelenkázás, öltözés, Túró Rudi. Findusz az ász. iszom a kávét.

15:05

 –  Lapot! Lapot!

Persze ha a kicsi rajzolni akar, akkor a nagy is. Megkezdődik a közelharc a filctollakért és a krétákért. Ha a kicsi nyerésre áll, a falakon megreped a vakolat a visítástól. Rajzeszközök elfelezve, territóriumok kijelölve. De a kicsi átmászik, elveszi, összekeni, széttépi. Visítás, dobálózás. A kicsi boldogan maszatol a papíron.

 –  Gyere, építsünk valamit.

Önfeledt legózás, szélmalom épül, meg repülőtér, meg vasútállomás. A kicsi néha tesz egy kört, egy kockát levesz, egyet hozzáépít, néha bedobja a babáját középre. Némi sipítozás, de vállalható.

16:40

Apa hazaér. Boldogság, harc az első ölelésért, és az első pusziért. Én vesztek, de nem bánom.

Élménybeszámoló, az építmények bemutatása.

17:02

Vasúti munkálatok a mamáéknál. A nyolcoldalú fordító ideális elhelyezése kifog bölcsészen, mérnökön, autószerelőn. A pályaszakaszok ünnepélyes átadása, próbamenet, a kicsi által generált természeti katasztrófák okozta károk helyrehozása.

18:47

A nagy apával barkácsol, a kicsi az ölemben arra kényszerít, hogy évmilliókkal ezelőtt kihalt őshüllők nyelvtörő latin nevét hangosan kimondjam. Akár négyszer, ötször is. Quetzalcoatlus. Mondd utánam, kicsikém, na, most, te jössz!

19:27

Vacsora előkészítése, lebonyolítása mérsékelt lelkesedéssel és étvággyal. Nincs palacsinta, se süti, de a lekváros kenyér végül megment a kínhaláltól.

20:08

A nagy tovább barkácsol apával, a kicsi meztelenül rohangál a szobában, és kacag, ha nem kapom el. De végül csak megfürdik. Fürdőjátékok kihajigálása. Pancsolás. Lecsúszás a kád ferde oldalán, pedig tilos.

20:28

Vérre menő hármas küzdelem a gyerek, a pizsama és köztem, a heti állás 6:0 a pizsinek és nekem. Dédelgetés, esti mese, fogmosás minimális ellenállással, fektetés. Paplan egyenletes elhelyezése a gyermek testfelületén nyaktól lábujjvégig.

20:40

Fohászkodás a nagyhoz a fürdetés megkezdéséért. Vetkőztetés (De én akarom!), lecsutakolás. Halálos találat a halacskás vízi pisztolyból.  Részéről röhögés, részemről menekülés. A napi aranyköpések rögzítése az utókor számára.

 –  Szólj apának, hogy csavarintson be!

És apa jön, a gyermeket feszesen törülközőbe tekeri, a kész palacsinta azonnal összerogy, apa az ernyedt csomagot az ágyra helyezi öltöztetés céljából.

Meseválasztás, gyümölcsdarabolás, vackolódás, olvasás.

21:15

 –  Csak még egyet.

21:30

 –  Még ezt az egyet, anya.

21:49

A nagy is elalszik. Pakolás, fürdés, házasélet. Mielőtt elalszom, próbálom felidézni a vázlat néhány pontját, sikertelenül. Bosszankodom, furdal a lelkiismeret, forgolódom álmatlanul.

1:27

Megvan az első mondat. A kicsi felriadva álmából engem követel.

Hug me

 A rózsaszín, nyuszis bodyt egyre jobban átáztatja a könny. Hiába morzsolgatja a rongyos plüss zsiráfot, nem tud megvigasztalódni. El kellene mondania, mi a baj, hogy anya is megértse. De még nem tud beszélni.

Éva feszülten járkál fel-alá a lakásban. Ez a déli alvás ideje, a gyerek meg már egy órája sír. Egy darabig nyugtatgatta. A vállára fektette, ütemesen paskolgatta, és aprókat szökdelt hozzá. De ez is csak pár percig segített. Nem akart enni, nem akart inni. Befektette az ágyába, hátha elalszik. Egy nem várt padlóreccsenés azonban végleg elűzte az álmot. Azóta bömböl szünet nélkül. Most Éva kivár. Csak megnyugszik végre. Felhangosította a tévét, hogy elvonja a figyelmét a celeb, aki épp arról beszél, hogy egy kis odafigyeléssel bárki nézhet ki úgy két hónappal a szülés után, mint a terhessége előtt sem soha. Éva rágyújt a sokadikra. A hiszti intenzitása úgy tűnik, beállt. Talán már csak néhány perc, és elhalkul, aztán még néhány perc, és el is alszik, ő pedig vasalhat végre. A cigaretta gyorsan ég. Minden egyes oá ritmusosan döfi egyre mélyebbre a migrén tűhegyes késeit Éva fejébe. Feladja. Megragadja az elgyötört kis csomagot, leteszi a padlóra, mint egy zsák szemetet. Játsszon inkább, ha már aludni nem akar.

A picit nem érdekli a játék. Csak a kezét emeli anyja felé. Éva dermesztő megvetéssel méri végig. Újra rágyújt. Megint nem hallja a tévét.

Majd egyszer csak elönti az indulat, felkapja a lányát a földről, rákiabál, megrázza. A félelemtől csak tovább erősödik a zokogás. Éva szemében hideg szikra lobban, most először életében érez magában annyi erőt, hogy meg tudja oldani a helyzetet. Megrázza még egyszer. Görcsösen szorító ujjai között elroppannak a parányi felkarcsontok. A sírásból fájdalmas sikítás lesz. Éva egyre hangosabban üvölt, szorít és ráz. És csak ordít. És szorít. És ráz, amíg a kicsi a fájdalomtól ki nem fárad, és a szédüléstől el nem csendesedik. Akkor Éva megkönnyebbülve, lihegve beülteti a rácsos ágyba. Ad neki egy puszit. Előveszi a vasalnivalót. Nekiáll. Oda se néz. A baba mozdulatlanul ül. Tekintete zavaros. Füléből vér szivárog. Végül lassan a párnájára bukik. Átázik az ágynemű is.

A rózsaszín, nyuszis bodyn, az élettelen, törött kis karok alatt a vér egy kissé elfedi a feliratot: Hug me!

Új esély

Hét nappal a végzetes világégés után Jeruzsálemben, a Feltámadás Bazilikájának egykori romjainál két különös alak jelent meg. Az egyik idősebb, jól öltözött; harsány, tarka öltönye a békebeli tavaszokat idézte. A másik fiatal volt, csak egy rongyos vászondarab takarta, melyet hanyagul a dereka köré csavart. Végtagjait öltések nélkül összeforrt hegek csúfították. Teste lúdbőrzött az alkonyi szélben. Ügyetlenül lépdeltek a romokon, végül megálltak egy nagyobb kőhalmon, értetlenül nézték a pusztulást, a szanaszét heverő, bűzlő holttesteket.

 –  Nem ezt ígérted – szólalt meg egyszer csak a fiatalabbik. – Hol vannak az élők? A látványomra térdre boruló hívek? Nem hallom zengeni a Halleluját! És különben is: megfagyok.

Az öreg kimérten oldalra pillantott.

 –  Ez már nem az ókor, fiam. Nyugodtan felvehettél volna valami kevésbé autentikusat is, akkor nem fáznál.

 –  Ezt a felsőtestet vétek lenne nem megmutatni – húzta ki magát büszkén a másik. – De akkor is: valamit nagyon elbasztunk, atyám.

 –  Soha nem lehetsz biztos semmiben, fiam. Nézz csak oda!

Tizenkét méterre tőlük, utolsó erejét összeszedve a törmelék alól nagy nehezen kikászálódott egy nő. A haja és a bőre csupa téglapor és hamu volt, a jóisten se mondta volna meg a korát. Ruháját elveszítette menekülés közben, meztelenül állt a két férfi előtt. Sem elég erő, sem elég szemérem nem volt már benne, hogy intim testrészeit legalább a kezével eltakarja. A fiatal férfi szeme akaratlanul is megakadt a hidegben keményen duzzadó mellbimbókon.

 –  Teljesítsd a kötelességed, fiam. Ez egy új esély – mondta az Úr, pajkosan vállon veregetve fiát.

A Megváltó, friss vágyaitól kissé zavartan a nőhöz lépett, átkarolta a vállát. Az nem tiltakozott. Elindultak ketten a holtak által kijelölt ösvényen egy még félig épen maradt épület felé, hogy az emberiség valódi sorsát beteljesítsék.